Nagyapám, a másik

A szimetria azt követeli, hogy ezután a nagyapámról szóló poszt után megidézzem a másik nagyapám történetét is. Hiszen ketten voltak és kettőjük egyforma érdeme, hogy én ma itt vagyok. Ők ketten
állnak alattam mint a támasztékok, ők képviselik a hagyományt, a múltat. Kettőjük tartása, ereje határoz meg engem, ez őriz és szólít fel a folytatásra. Ketten vannak, mint két szem, két kéz és két láb, hogy szilárdan álljon az ember a talajon. Így állok ma én, a Kettőből sarjadt Egy és rájuk emlékezem.

Ez a Nagyapám közelebb utazott mint Amerika, csak olyan jó ezer kilométerre ment odébb, kelet fele. Rövidebb út volt, mai fogalmaink szerint talán szervezett társasutazásnak nevezhetnénk ami kissé szeszélyesre sikerült, hiszen rajtuk volt a katonaruha, a kezükben ott volt a fegyver és körülöttük tombolt az a borzalmas háború...
Mindez a második nagyverekedés alatt történt, ahogy a csángók nevezik a világháborut. '44 augusztusában a frontvonalak már Erdélyben cikáztak és a hatalom a legutolsó erejét gyűjtötte össze a küzdelemhez. A legutolsó erejét és legutolsó csepp vérét, hogy majd végleg kivérezhessen és elpusztuljon. Kétségbeesett hiábavalóságában ekkor vonultatta be a falusi tanítókat, a tartalékos korúakat is, mint a kőröspataki nagyapámat negyven egynéhány éves korában. Soha nem érdekli a hatalmat az otthonmaradók sorsa, csak a győzelemet, vagy túlélést vizionálja. Így öltöztette be az embereket katonaruhába, adta a kezükbe fegyvert és ültette vonatra őket a front fele. A front pedig már mindenhol volt. És amikor a hadba induló katonavonatot az oroszok lekapcsolták, egy mozdulattal át is irányították az orosz fogolytáborok valameyikébe, Brianszk környékére. Innen  '48 szeptemberében szabadult Nagyapám, csekély négy év múlva.

Nekem mint unokának soha nem mesélt a fogságról. Egyszer, mikor látta, hogy valami inget varrok magamnak, bátorítóan jegyezte meg, hogy a fogságban a tanítóságnál hasznosabb volt bármiféle kétkezi mesterség. Azt viszont nagyon jól tudta, hogy a távolba szakadt embernek milyen fontos az otthoni szó és a bukaresti éveim alatt tőle kaptam a legtöbb levelet. Rendszeresen írt. Mindenről. Leírta, hogy haladnak a kerti munkákkal, mit csinál nagymama, mi történik a ház körül, hogy áll a nekem küldendő csomag. Meleg hangú, bátorító levelek voltak, soha nem kértek, utasítottak vagy tolakodtak. Csak rendszeresen jöttek. És csak voltak mint egy odanyújtott erős kar, amibe meg lehet kapaszkodni ha netán megtántorodik az ember.

Nagyapám

Nagyapám, az egyik.
1971-ben, hetven éves korában utazott előszőr külföldre és akkor egyenesen Kalifornába ment.  Gyergyószentmiklós és Los Angeles között több mint tízezer kilométer a távolság, de az akkori életvitelben, felfogásban és még mi mindenben! A távolság ennek többszöröse volt. Időben is nagyot "ugrott": több mint negyven évet, amióta utoljára látta a nővérét...
Nagyon készült. Nem tudom mekkora csomaggal ment, de a szigorú határellenőrzések miatt nem hiszem, hogy mindent el tudott vinni amit szeretett volna. Egyet azért a tilalom ellenére is vitt: egy maréknyi gyergyói földet. Visszatérve aztán sokat mesélt. Képeket hozott, mindenkinek apró kis ajándékokat és sokáig dolgozott a memoárján, amiben mindezt leírta. A fegyelmezett, puritán gyergyói székelyt megérintette a mondén, mindent-szabad amerikai világ. Az egyik képen például nagy piros kockás cowboy ingben ül a nővére mellett és nevet. Meglepő és teljesen elképzelhetetlen! Hirtelen olyannak láttuk nagyapánkat, ahogy még soha. Ez a látvány nagyanyámat is jól oldalba csíphette, mert emlékszem felkiáltott: "Félix! Hogy nézel ki abban a piros ingben! Mit mondanak majd az emberek!"

Élete egésze a folyton "változó állandóságban" zajlott, már ahogy a világháborús időket lehet jellemezni Európa ennek a szegletében. A második háboruban ő is részt vett. Már jócskán negyven felett, négy gyermekes családapaként és betyárbecsületből a bajtársak iránt. Mert az orvosi papír, ami őt szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította, végig ott lapult a zsebében.

Nagyapámról egy mondat  37:50 -nél...

A Tugendhat villa

Így beszélnék az épületről: hangsúlyosan vízszintes elrendezés. A tartóoszlopok szabadon állnak, önnállóan, a térelválasztó falaktól eltávolítva. A belső terek átjárhatóak, egymásba folynak. Köztük ajtó nincs. Térelválasztóként szolgáló falszakaszok különböző anyagokból készültek: hol fa, hol onix, hol síma függöny, amit széthúzhatnak. Az utcafront zárt szerkesztésű míg a kert fele az épület teljesen kitárulkozik, teljes ablaktáblák sűlyeszthetőek be a padlóba. Így a belső és külső tér összefolyik, eggyé válik. A kert természetes meghosszabbításává lesz a háznak, és a ház úgy öleli magához kertet, mint akik összetartoznak. Egyik tér a másiknak testvére és a plafontól a földig nyúló ablaktáblák gondoskodnak erről.
A berendezés minimalista, visszafogott. Dísze nincs. Nincsenek képek a falon vagy faragások a bútorokon. Nagyon kevés szőnyeg van, a padló krémszínű műgyanta borítású. Az egész épület domináló színe a fehér. Egy ilyen belsőben az ember önmaga is visszafogott lesz, kissé hallgatag. Kevesebbet beszél, s ha mond valamit igyekszik tömören fogalmazni, tárgyszerüen, akár a berendezés. Nincsenek fölsleges jelzők, hosszú körmondatok vagy mellébeszélés. Ebben a szobában a szék egyértelmüen csak az ülést szolgálja. A fal nem bújik vakolat, stukkók vagy képek mögé: szabadon mutatja az anyagot, amiből készült. Az ember, aki ül a székben, elmereng a kő vagy a fa erezetein; a lecsupaszított lényeget látja és tekintete szabadon síklik a tiszta formákon, a puritán vonalvezetésen. Az egyszerüség olyan lényegretörő és fegyelmezett mint maga a természet. Így kerül a ház harmóniába kertel, hogy megvalósuljon a külső és beslő tér háborítatlan együttélése, egybeolvadása.

Mindez történt Brno-ban, 1930-ban.
Ez a ház elsők között "fordította" le "európaira" a japán IE -t. Szerkezete vasbeton, fém és kő; rendelkezik a kor legmodernebb kényelmi felszereltségével, és mégis, magában hordozza a japán házak végtelen letisztultságát. "Less is more" = A kevesebb több. Így határozza meg Ludwig Mies van der Rohe, a ház tervezője a modern építészet lényegét. Ő fogalmazta meg egyik legmarkánsabban a modern építészet stílusjegyeit és hozzá nyúlnak vissza még ma is annyian, annyi formában és módon.

A Tugendhat család csupán nyolc évig lakott a villában, de soha nem felejtették azt. Nagyívű építtetők voltak akik felismerték a zseniális építészt. Felépült egy lakóház és egyúttal megvalósult egy jelkép: a modern építészet kvinteszenciája, egy etalon, egy zarándokhely ahova hónapokkal előre be kell jelentkezni, ha meg akarja valaki látogatni.

 

 

Apámé, mennyi sör!

Csehországban az eső dolog a sör, ez egyértelmű. Minden helynek saját sörfőzdéje van és azt csapolja, palackozza, cimkézi és árulja. Így a mi Brno = Brünn = Bruna = Brin = Berén városi túránk meghatározó momentumai is a sőrhöz köthetők. Itt egy Starobrno, ott egy Krusovice, amott egy Lobkowitcz... Ime:

Összesen 52 féle sört számoltam össze egy pivovár kirakatában, vagy legalábbis itt hagytam abba a számolást...

... és az elmaradhatatlan szuvenir:

Neuschwanstein, a Hattyúkő kastély

A XIX. században épült kastély fantasztikus környezetben.
A bajor király, II. Lajos egyszemélyes királyi vára.
A világörökség része.
Operadíszlet.

Ez mind így van de azt hiszem ez az utóbbi áll a legközelebb az igazsághoz: egy operadíszlet 1/1 -es arányban megépítve.  II. Lajos saját bejáratú, egyszemélyes díszlete önnön fantáziálásához arról, hogy ő a hattyúlovag.
Furcsa az élet: adatik egy király sok pénzel, akiben formátlanul ott bújkál az őrület és a világtól való menekülés, elzárkózás. És adatik egy másik őrült zseni, Wagner, aki nagyon jól tudja mit akar: sok pénzt, operákat írni és sok sikert. A kettő találkozásából a szikra belobban.  Wagner sok pénzhez jut, és a király megleli deliriumos rajongásának tárgyát: a wagneri operák mitikus világát. Ettől kezdve a középkor lesz a vezércsillaga és kedvenc szórakozása azon a hattyú formájú csónakon csónakázni, amin Lohengrin érkezett Elza hercegnő megmentésére. Az eredmény világraszóló: felépül Bayreuth és Neuschwanstein. 

Schwangauban a tó, a táj mind adott volt, már csak a kastély hiányzott. És meglett az is. A kastély díszlet voltát jól példázza, hogy a tervező maga is díszlettervező volt, nem építész: talán így könnyebben tudott alkalmazkodni a "rendező" II Lajos elvárásaihoz aki minden részletre odafigyelt. Idézet egy freskóhoz fűzött utasításából:

„A Felség óhaja… a hajó legyen távolabb a parttól, így Lohegrin nyaka kevésbé kell megdőljön; a hajótól a hattyúig húzódó lánc ne rózsákból, hanem aranyból legyen; végezetül, hogy a kastély stílusa maradjon középkori.”

Ezen a nyáron mérhetetlen eső kísért bárhova mentünk. Itt is eláztatott. Ezért a várat csak ködfátylon keresztül láttuk és napsütötte változatot esernyő alól lefényképeztük.

 

 

 

Íme a fantasztikus táj a tóval. A távolban egy másik, II Lajos kastély

II Lajos már nem volt "otthon" ezért a végén mi vendégeltük meg magunkat

Belcsú tisztás

Rég nem esett ránk ennyi eső mint az idén. Hiába, a kedvünk töretlen maradt és mint a nagy "Optimus", megharcoltunk az elemekkel. Örömünkre.

Egyeskő, Öcsém

A Hagymás hegység magányos őre az Egyeskő, róla mintázta Kós Károly a Budapest-i állatkert nagy-szikláját 1912-ben. Az Egyeskő menedékház 1508 méteren van, épült 1932-ben.
Kelet felől megkerülve mentünk tovább az Öcsémre. Csúcs: 1708 méter.



Álljon itt egy idézet Lin Csi vándorlásaiból arról, hogy miért szeret az ember a hegyre kirándulni.

Su La Ce 50. írása Lin Csi vándorlásairól

Közreadja: Sári László

Az ífiú Lin Csi egy nap meredek hegyoldalon páfrányfenyők árnyékában üldögélt lustán. Magasra mászott aznap a hegyre, maga is eltűnődött rajta, hogy miért. Korábban szívesebben járta völgyek puha ölét, kószált szélfogrozta réteken vagy hevert apró tisztások füvén. Otthonosabban érezte magát védelmükben mint a hegyek csúcsán. Aznap mégis a szírt felé vette útját s már majdnem felért de előtte jól esett megpihennie a fenyők árnyékában. Idefent már nincs mit keresni. Nics tovább cél, nincs több akarás, erőfeszítés. A vándor terhei lehullanak, könnyűnek, tisztának érzi magát. Fenség, erő és szelid derű költözik szívébe értette meg Lin Csi mindjárt a hegyi remeték boldogságának titkát. És arra is most gondolt előszőr hogy mi céljuk lehet a zarándokoknak mikor a szent hegyeiket másszák. Bizony a lenti labirintusok fáradt vándorainak ez a legteljesebb megnyugvás. Ott lent elfordul magától  az ember itt fent magára talál. Ott magas célok, hangos iparkodás itt csendesség, rend, jámborság. Erre való hát a hegyi kirándulás. A remete örökre elhagyja lenti vágyait, a zarándok helyreállítja lelki egyensúlyát, gondolta Lin Csi és szégyenkezve jutott eszébe saját városi élete. Türelmetlensége szerzetestárssai és megvetése az írástudók és iparkodó városlakók iránt. Ám az lehet csak szelíd, tűrelmes aki valóban meglelte lelki egyensúlyát. Az lehet szelíd aki erős. A gyenge csak gyáva lehet. Semmi más. Töprengett Lin Csi a hegyen a páfrányfenyők alján. Az erős őszíntén lehet elnéző, megengedő. A gyenge amikor szelíd csak képmutató. A cél tehát az erő, hogy aztán önmagad fékezésére használd. Csak az erős élhet erőfeszítés nélkül, könnyedén. Fogalmazta meg önmaga számára az ífjú Lin Csi a tanítást amelyet felfedett számára a hegy.