A BKV-n utaztam többedmagammal, vagyis a budapesti sárga metrón. A köröspataki lovasklub "delegáltjaival" voltam, csupa 10-16 éves gyermek ÉS leányka, mert ugye a lányok nem gyermekek, mint ahogy az asszony nem ember és a medve sem játék. Sötét este volt már, egy fárasztó nap vége. A "delegáció" egész nap lovasfutamokat nézett, drukkolt vagy rohangált a lelátó és az istálló között, hogy ellenőrizze mit csinál A LÓ, az igazi vesenyző aki velük utazott, hogy képviselje őket a futamon. Kimerültek voltak, várták, hogy a szállásra érjenek és szivük egy csücske már ott aludt az istállóban a szeretett paripával együtt. Felnőtt felügyelet is volt velük akik tudták, hogy a Deák téren kell váltani de azt nem, hogy pontosan melyik megálló is lesz az. Ez rám maradt hiszen én vagyok A PESTI, az idevaló, kinek még a vérkörei is a budapesti úthálózatot mintázzák és zsigereiben érzi a helyi közlekedés minden rezdülését.
Én szakértelemmel mosolyogtam miközben pásztáztam a sereget hogy ki hány éves lehet, ki kinek lehet a testére és ilyenek. Találgattam és bíztam a rutinban mikor kiadtam a jelszót: "Leszállás!"
Kitódult a sereg, irány a kijárat de furcsán felmorajlott az eleje mert ez nem a Deák tér! Egy megállóval hamarabb szálltunk le. Csalódottan lepték el azt az öt darab üres széket a megállóban és egymás hegyén-hátán zümmögtek, morogtak amiből EGY igazi kérdés hallatszott ki tisztán: "Kinek az ötlete volt hogy itt szálljuk le?"
"Az enyém..." mondtam csendesen csak úgy magam elé, hogy azért ki legyen mondva, de ha lehet ne túl hangosan, hogy beleveszhessen a zümmögésbe. Gellert kapott a szakértelmem és próbáltam elodázni, hogy ott helyben megjegyezzenek maguknak engem, "a pestit"....
