Dilemma

A könyvespolcon áll ez a naptár ami tavaly december 21.-én, a világváge napján lejárt. Kitelt az 5 121 éves ciklus amiről szólt és már az új ciklust tapossuk. 

Most mi legyen vele..?  Dobjam ki?!

Mentő

A minap megelőzőtt a mető. Már messziről hallani lehetett a visítását és a bal visszapillantómban tűnt fel a villamos síneken vágtatva, villogva, szirénázva akár egy hisztériás roham csúcsán teljes kiborulásban. Örjöngött, hogy csak a menekülésen járon az esze az embernek, hogy eltűnhessen az útjából.

Ilyenkor mindig eszembe jut Möszijő C, a régi főnököm. Egyszer vele rohant így a mentő és ez annyira felvillanyozta őt, hogy azonnal meggyógyult. Valójában semmi baja sem volt mikor beszállt az autóba de mikor sikerült megdumálnia  a sofőrt, hogy visítva, villogva menjenek, teljesen kivirágzott. Ült a mentőben és körbetelefonálta az ismerőseit örömében. Nagyon büszke volt, hogy ő most szabályosan hajt át minden piroslámpán, végre! Szabálytalan áthajtásban már eddig is bajnok volt, de most! Minden autó előnyt ad nekik és ők vígan átvágtatnak, átrepülnek! Az Astoriánál, a Blaha Lujza térnél, a Keletinél, húhúúú! Magán kivül volt a boldogságtól, amikor sorolta az útvonalat.

Nekem a mentő mellé ez a kép társul, nem tehetek róla. Mikor én feküdtem az ágyon és engem vitt a mentő, ugyanúgy eszembe jutott. Feküdtem, hallgattam a motorzajt és megállapítottam, hogy nem szirénázunk, nem villogunk és nem megyünk át a piroson. Egy pillanatra engem is felvillanyozott ez az emlék, mintha a helyzet nekem is kihívás lenne táncra... de talán majd máskor. Úgy "esett", hogy túl kevéske erő maradt bennem az efélékhez.

Álom

Egy társaságban ülünk és a Kóvádiszról beszélgetünk. Barátok, jó ismerősök kérdezgetnek, ötletelünk, találgatunk. Én felvetem, hogy szerintük mi legyen a következő poszt? Mert a Shinkanzen szerintem nagyon feldobta a labdát és ehhez hasonló "szenzációt" mit találjak? Hát többen is összedugják a fejüket és felidézünk sok emléket, sztorit. Már nem is tudom ki dobta be azt, amikor hajóval mentünk az északi jegestengereken...
Hűh! Szinte el is felejtettem, milyen igaz! Milyen érdekes út volt! Valahol nagyon északra szálltunk hajóra és a Norvég és Barens tengeren keresztül hajóztunk ki a Jeges tengerre egy hatalmas hajón, a nevét már elfelejtettem, de előttem van a fekete hajótest mert inkább teherszállító volt mint utasszállító. Mi fent álltunk az emberemmel a fedélzeten és onnan néztübk lefele a vízre, gyönyörű volt. Micsoda színek! Mélykékek, türkizek, fehérek, rózsaszinek... És a fotók?! Hova is mentettem a fényképeket, lássunk csak... de biztos előkerül majd, hogy is tudtam elfelejteni! Emlékszem, már tisztán látom magam előtt az úszkáló jégtáblákat, jéghegyeket és a sokszínű vizet, milyen tiszta! Milyen síma és csendes. A hajóról lefele bámulva messze belátunk a mélybe.

PS. Reggel, ébredés után megnéztem az álmoskönyvet. Az egyik variáns szerint hajóval utazni: akadályoztatva lenni, hmmm. Viszont a síma tiszta víz mindenütt jó, csak a jég jelenthet kihülést, megfázást. És valóban, egy kicsit kapar a torkom... 

Shinkanzen

Csipánguban minden más, ők valahogy "előbbre" vannak. Nemcsak arra a 8 órára gondolok, amivel náluk hamarább kel fel a nap, hanem másképpen is. Itt vannak például a vonatok... Számunkra ez már a jövő ami több mint 8 óra távolságra van tőlünk! Talán eljön egyszer.

 

És az első osztály...

Kakasos játék

Ha jártál Budapesten a Hősök terén, máris készen állsz erre a játékra.

Álljunk szembe a térrel és nézzünk végig az oszlopcsarnokon ami a teret szegélyezi. Az oszlopok között a magyar történelem nagyjai "állnak": Hunyadi János, Mátyás király, Bocskai István, Bethlen Gábor, Tököly Imre, II. Rákóczy Ferenc, Kossuth Lajos, és így tovább. Mind nemes tartású és délceg. Hosszú palástokban, vagy vértben ábrázolták őket utalva arra a kiemelkedő történelmi korszakra melynek ők voltak a meghatározói. Eszméik a szabadság, nyíltság, bátorság és mi tőlük tanulunk valahányszor végigsétálunk a téren.

A játék igazából most kezdődik. Képzeljük el, hogy valamelyik szobor - mondjuk akármelyik - valahogy megrongálódik, tönkremegy és el kell távolítani. Foghíjas marad az oszlopsor. Csorba lesz.  Nemcsak a hiányzó Hős miatt, hanem szimplán esztétikailag is mert a szemünk itt óhatatlanul megakad és kérdezősködni kezd. Hát valamit ki kell találni!
És most figyeljetek, mert tegyük fel, hogy a városvezetés felkeres egy külföldi művészt és felkéri, hogy alkosson valamit ide. A szobor elkészül, felavatják. Alája a következő felírat kerül:


Hahn / Kakas
Katharina Fritsch
született 1956-ban, Essen-ben, Námetország

Hahn / Kakas a közönséges házi kakast ábrázoló szobor ultramarin kék színben, anyaga üvegszál poliészter gyanta erősítéssel, talapzata rozsdamentes acél.
A szobor 4.72 m magas és körülbelül 800 kg súlyú.

Felavatásának dátuma: 2013 július 5
Budapest főpolgármestere

A feliraton még ott áll a Magyar Művészeti Akadémia szignója. 


Ez aztán a játék! Jó, mi? Hehe...
Ez a szobor viszont nem vicc. Ez a szobor áll, és nem is akárhol, hanem Londonban a Trafalgar téren.
Ha szemben állsz a Trafalgar térrel, valamelyest hasonló teret látsz mint Pesten a Hősök tere. Hasonlóan monumetális, szimetrikus elrendezésű, középen a Nelson oszloppal, Nelson admirális emlékére. A teret épületek szegélyezik, az oszlop mögött egy monumentális támfallal védett talapzaton áll a Nemzeti Galéria klasszicista tömbje. Szépen szerkesztett szökőkutak, lépcsők között szobrok, az angol történelem nagyjairól. A támfalat is két szobor zárja le a két szélén, szimetrikus elrendezésben. Az egyik végén áll IV. György király lovasszobra és a másik végén -na! milyen szobor van a másik végén? A másik végén áll ez a kék kakas. Ha olyan szögben állunk, még a St Martin-in-the-Fields katedrális tornya is látszik, talán onnan lesi a kakas a pontos időt.

IV. György király lovasszobra az egyik végen...

... és a kakas a másik végen.

A Nelson oszlop

Covent Garden

Teszem-veszem a szavakat már egy ideje, nehezen alakul ez a poszt. Olyan szavak jutnak eszembe, mint hagyomány, múlt-jelen-jövő, folytonosság, kontinuitás… Kontinuitás! Micsoda Szó, micsoda fogalom… Oh, drága emlékek régi történelemórákról, könyvekről, leckékről, szónoklatokról melyek mind ezt az egyet magyarázták, értelmezték, bizonyították számolatlanul fecsérelve rá a szavakat. Annyi szó ment pocsékba és mégsem tudta befoltozni az ezer éves lyukat a román történelemben. Nem tudott hídat verni múlt és jelen között és ezzel maga a fogalom számomra súlytalan maradt.

Melyik szót válasszam, hogy kezdjem? Hogy fogalmazzak, hogy ne legyen félreérthető? Olyan kényes ez az egész, talán lehetetlen válalkozás. Hány szó kell ahhoz hogy megfogalmazzak egy érzést, egy képet amitől helyére kerülnek a dolgok és átadható lesz egy felismerés. Szinte hallom a kattanást amivel az utolsó mozaikkocka is helyére kerül, a tüdő megtelik levegővel és a kilégzéssel a torokban rezzenő hangszálakon felmorajlik: “Aha!” Ez az! És egy rövid pillanatra egyértelmű lesz a világ, kerek és teljes, minden kételj és kétértelmüség nélküli. Az ember szó szerint benne áll a bizonyosságban.

Ezt kellene megfogalmazni valahogy egyszerübben, tonnányi szóvirág nélkül, hogy mégiscsak létező fogalom a kontinuitás, amire csak vállat rándítottunk a történelemórán. Íme, itt állok, benne vagyok, alattam körülbelül négyszáz esztendő tevődik egymásra évről évre, napról napra. Ezt kéne elmagyarázzam valahogy, azt, ahogy állok Londonban a Covent Garden kövén, ahogy összekapcsolódik a hely szelleme a saját emlékeimmel és ahogy öntudatlanul azt mondom: Aha!

Talán ha szavak helyett egyszerüen odavezetnélek ...

Velence

Olvastam, hogy Velence a vártnál gyorsabban süllyed. A tudósok az űrből mérik a pontos miliméretereket és mit tudnak tenni? Hogyan tudják megakadályozni a süllyedést? Lehetséges, hogy a városoknak is megvan a maguk életciklusuk a születés - virágzás - hanyatlás hármasszabály szerint?

Talán húsz éve is elmúlt, hogy előszőr jártam Velencében. Egy társasutazás keretében, kisbusszal utaztunk Olaszországba és mindent meg akartunk nézni amit lehetséges. Velencét főleg! Hiába érkeztünk éjfél előtt egy kicsivel, hiába volt sötét és hiába esett az eső: minket semmi sem tántorított el a  városnézéstől. Elménkben tündökölt a számtalan utileírás, fotó, prospektus és most végre itt voltunk!  Vártuk, hogy minket is magához öleljen a ragyogás és részesüljünk abban a sok csodában amiről olvastunk.

A vaporetto volt az egyetlen fénypont a sötét kikötőben, üresen himbálózott a vizen. Lassan nekiindult a nagy szürke épületek között kanyargó Canal Grande-nak és mi voltunk az egyedüli utasai. Kimondottan sötét volt. A nedves, esős éjszakában elvétve sárgállott holmi tompa fény egy-egy bejárat előtt. Semmi sem jelezte, hogy merre van a Szent Márk tér! Se fény, se sétáló tömeg, se hangzavar. Sötét és kihalt volt minden mikor kiszálltunk a vaporettoból, de a túravezetőnk azt mondta: íme, megérkeztünk! Ez a Szent Márk tér.

Ez a sötét szürke valami!? Őszintén, csalódott voltam. Róttuk az üres, kivilágítatlan utcákat, fintorogtunk a kanálisszagtól, és mintha folyton a szinfalak mögött jártunk volna: mindenütt korhadó spaletták, omladozó vakolat, rozsdásodó rácsok, csend és sötétség.
Visszaérve a Szent Márk térre, a túravezetőnk még egyszer nekilendült, hogy fellelkesítsen. Hosszas szónoklatba kezdtett a freskókészítésről, a korabeli kompoziciókról. Lendületesen bökődte a sötétséget és magyarázta a semmit végülis! Mert csak elképzelnünk lehetett, látni majdnem semmit nem láttunk abból, amit mutogatott. Hosszú értekezés volt, unalmas és érdektelen. Oda sem figyeltem, bámultam a teret. Néztem az óratornyot ami teljesen fel volt állványozva, a kihalt teret amin egyetlenegy galamb sem tipegett, a sötét árkádokat, a magányos Campanile tornyát és azon merengtem, hogy miért nincs senki az utcán, miért nem láttunk egy teremtett lelket sem?! Mennyire más minden mint ahogy elképzeltem... dísztelen, kopár és mindenben fordítottja annak, mint amire számítottam. Nagy reményekkel jöttem és most itt állok átázva, szomoruan. Mintha lekéstem volna az előadást, mintha egy üres házba érkeztem volna ahol senki sem vár...

És akkor hirtelen megláttam, ahogy az óratorony felől valaki átsétált a téren. Magas karcsú alakja lépésről lépésre bontakozott ki a sötétből, és vele az ősz haja, elegáns fekete nadrágkosztüme. Kezében egy hosszú szálú vörös rózsát tartott lazán... egy elegáns, de már idősödő hölgy sétált hazafele talán egy kései vacsoráról. Egy elegáns, idősödő velencei hölgy, vagy talán maga Velence... Akárcsak egy alegória lépkedett lassan, magányosan, az arcához emelt rózsaszállal merengve a múlton... 
Néztem és elmosolyodtam. Hisz ime! Igy intett, köszöntött a város. Így mutatta meg fénylő arcát a váratlan éjféli látogatójának Velenece, ha egy rövid pillnatra is. 

Ablakok

Délelőtt negyed 11-kor kinéztem az ablakon, Budapesten.   Tőlünk, a második emeletről messze el lehet látni, át a szomszéd kertekre, házakra, sőt, az egész környékre mintha valami toronyban laknánk. Szeretek így messze elnézelődni azán vissza, szemügyre venni a mi kertünket. Látom a fákat, a kerti sütőt és az asztalt, látom a lehullott leveleket amik a gyepen hevernek szerte-szét: a tegnapi szél jól megtépázta a lombokat. Hajajj! Az ősz is el kezte rágni őket, foltokban már színesedik a lomb és mélyül az ég kékje... Kopik a nyár derüje és helyébe, az ökörnyál szárnyán észrevétlenül sűrüsödik az elmúlás. Csak apránként, csak napról napra mert ma még napsütés van és erősen élnek a nyári emlékek.

Velem egyidőben az én emberem is kinézett az ablakon Tokyoban, a Shibuya negyedben. Kilencezer kilóméterrel arrébb és az időeltolódás miatt már estefelé, negyed 6-kor. A huszonharmadik emeletről nézett rá a nyüzsgő városra és úgy fellelkesült, hogy fényképeket küldött arról amit látott. Csupa felhőkarcoló között futó többsávos út, felüljárók, átjárók közt millió pont mind millió ember aki megy, siet, fut, sétál egyedül vagy tömegesen valamerre, parttalanul mint egy örvény aminek nincs se eleje se vége csak ritmusa, üteme, lüktetése és darál és darál. A kép önmagában is zaklató, önkéntelen adrenalin-fröccs a szükséges gyorsuláshoz.

Caerdydd

Caerdydd, azaz Cardiff volt, van és lesz.


Fekszik az északi szélesség 31-ik és a nyugati hosszúság 3-ik fokán, a Greenwch-i időzónában ott, ahol a Taff folyó a Brisztol öbölbe ömlik.



Caerdydd Wales fővárosa és lakói a wales-iek. Külön nyelvük, önálló nemzetgyűlésük van és ők adják a brit koronaherceget, a jövendőbeli angol királyt.
A walesiek derüs, tiszta tekintetű népek. Tapasztalt népek, hosszú-hosszú történelemmel és erőteljes jelennel. Új épületeik mint a nemzetgyűlés új székhelye vagy az operaház harsány, formabontó tömbje magabiztonságot sugall, erőt, merészséget. És a jövő? Szilárd. Olyan, amilyen az őt előkészítő alap.

A kikötő

Az operaház

Indulás előtt

Indulás előtt a zűrök néha tetőpontjukra hágnak. Az ember igyekszik rendszerezni persze, de vannak  össze nem illő dolgok: például egy félkiló paprika és az utasbiztosítás. Az egyetlen kapocs köztük én vagyok: a félkiló paprikát egy zacskóban lóbálva berohantam a postára biztosítást kötni és! még feladni egy könyvet ajánlott csomagként. Feltettem a zacskót a polcra, hogy megcímezzem a borítékot aztán beálltam a sorba.

A pult mögött Gyuri bá', kis postánk népszerű alkalmazottja mélyeket szuszogott és folyamatosan kommentált. A feje időnként kivörösödött, jelentős pillantásokat vetett a semmibe és kis szünet után azt mondta: "Minden a legnagyobb rendben lesz". Ez biztató, gondoltam és bedobtam, hogy még utasbiztosítást is kérek, de nincs készpénzem ezért kártyával fizetek de számlát csak a csomagról kérek, viszont azt is kártyával fizetem... Gyuri bá' rámnézett, felszívta magát és pillanatig bentartotta a levegőt. Majd azt mondta: "Minden a legnagyobb rendben lesz". Ezt még háromszor, aztán bekísért a kasszába a biztosítás végett. "Minden a legnagyobb rendben lesz" váltunk el, hogy majd ha végeztem visszamegyek hozzá a csomag végett. Én megnyugodtam és a kasszásnővel el kezdtük tologatni egymásnak a dolgokat. Személyi oda - aláírandó papír ide -  aláírt papír oda - még egy példány ide - aláírt papír oda - személyi vissza - bankkártya oda... és akkor bevillant a félkiló paprika! Hova lett?
Mindent félbehagyva törtem ki a kasszából Gyuri bához: "Nem látott valahol félkiló paprikát?" A sorban többen a fejühöz kaptak de Gyuri bá' felállt a székéből és vezényelni kezdte őket: "Nézzék meg a polcon a pult alatt! A földön! Anyuka! - szólított meg - biztos, hogy behozta a postára?" Közben folyamatosan kémlelt és a szeme rátalált a zacskóra amit az ablak előtti polcon felejtettem. "Ott van!" Húh! Mindenki megnyugodott. Gyuri bá' előtt a sor visszarendeződött és én visszamentem a kasszába.

Mikor a csomagot is kifizettem, búcsuzóul Gyuri bá' szigoruan rámnézett: "Anyuka! Minden megvan? Paprika, gyerek, esernyő?!"

Nyelvészkedés

 Csütörtökön indulok Cardiffba.

Ez welszi nyelven így hangzik:
Byddaf yn dechrau i Caerdydd ddydd Iau nesaf.

Visszafordítva ószékelyre annyit tesz mint:

    


... hmmm.
Ettől függetlenül azért csütörtökön elindulok Cardiffba.

Édesapám története

A hőskor… A 60-as évek vége, Marosvásárhelyen. Akkor még létezett a cukorgyár és megvolt a Magyar Autonóm Tartomány; a régi korszak romjain magabiztosan épült a jövő.
 A cukorgyár komoly modernizálás előtt állt. Érkeztek a gépsorok, az új technológia és a szakembergárda lázzban égett. Ment a munka, főtt a fejekben az ész arról, hogy hogyan, mikor, hova kell beállítani az új gépet. Várták a szerelési rajzokat és még el kellett "futni" Szebenbe csak mikor? Mert a tervező késett de közben az idő fogyott és sürgették, hajtották merthát a termelés és a cukorrépa nem várhat.
Utolsó pillanatban lett meg a rajz. Nyomták is apám kezébe, hogy indulhat Szebenbe, még aznap. De mivel? Hát repülővel, mert van menetrendszerinti járat Marosvásárhely és Nagyszeben között és indul is egy járat, hát nyomás!

Akkoriban a jó öreg Antonov gépek jártak, csak tippelni tudok, hogy talán AN-2-es model lehetett légcsavarral, dupla fedéllel és egy pilótával… Azt el is felejtettem kérdezni, hogy szokásban volt-e akkoriban a légikisasszony.. és gondolom füves volt még a repülőtér kifutója is.

A vásárhelyi repülőtéren útra készen állt az Antonov, csakhát minden jegy elkelt és nem volt több férőhely! Apám tanácstalanul nézhetett körül.

Abban az időben az emberek személyesen ismerték egymást, ebben a boldog kisvárosban gyakran sörözött együtt a mérnök és a légiirányító. Így, mikor apám körülnézett, hamar felfedezte az ismerős arcot, aki a gép körül lófrált az indulás előtt. Hát volt kinek elmondani a problémát és a válasz nem késett:

-  Ne törődj semmit Lacikám, beteszünk neked egy hátas széket középre! Egy kicsit billegni fog, de jól megkapaszkodsz, mert ha menni kell hát megoldjuk.

Medve

Megkérdezik a székelyt, hogy látott-e már villamost?
"Nemcsak láttam de ettem is!" 

Vágja rá a székely, hogy véletlenül se maradjon alul. "De öregapám, a villamos nem étel!"
"Akkor csak láttam."

Na, most ezt ismételjük el a medvével, mert nemcsak láttunk, hanem ettünk is!
Látni a Kelemen havasokban láttunk, útban a Tündérek tavához. 

Láttunk egy egész alakos agyagfigurát :) és a valódi méretre már a lábnyomból lehetett következtetni. A nyomban még állt a víz, lehet, hogy pont mi zavartuk meg az áfonyaevésben.








És enni?! Ettünk is, medvekolbászt. A medvekolbász színe nagyon sötét és karakteres, erős íze van. Azt mondták a fiuk, hogy finom.

De félre a viccel mert a sör nem ital; az asszony nem ember és a medve nem játék…