A
régiségekhez szerettem volna posztot írni egy régi történetről, egy jó kis emlékről és vártam, hogy eljjön az a "bevackolós-emlékezős" idő, amikor az ember maga is legszívesebben "hibernálna". Vártam, hogy mikor lesz fehér a táj és mikor kerül elő a bunda. Lestem azt a télies hangulatot amitől a méz is boldogabban oldódik a teában.
Ehhez képest semmi: se hó, se hideg. Most pont esik valami az égből, valami hirtelen fagyott dara ami koppan ha földet ér és közben dörög! Januárban. Aki elhibernálta magát az is felébred, semmi befeleforduló csend...
Viszont én mégis elkezdtem ezt a posztot és rájöttem hogy miért: egy fél napig nem volt internet. Megszüntek a másodpercenként robbanó hírbombák, a nyüstölő levelek, a villogó reklámok és az ezernyi kihívás, hogy merre kalandozzon az ember tovább. Nem volt internet, nem volt mi gúzsba kösse a figyelmemet. És ez az! Nem uralkodott fölöttem semmi, nem kényszerített semerre: szabadadság. Ismét nálam volt az irányítás egy rövid időre.
Húh! Jó kis bevezető lett ebből, mint egy rosszul sikerült előke egy barokk menüettben. Param! Hol is tartottam? Mert kerestem azt a leges-leges-legelső utazós élményemet, hogy szép rendszerbe szedjem legalább a múltat. Csalódnom kell mert renszer nem lesz. Össze-vissza villanak be kirándulások, már a vonaton megevett egyheti élelem, vagy a busz amit hiába vártunk és a nyitott teheratutó amin utazott a csapat egy kalandos erdei úton. De melyik közülük az első? Melyik a második? És érdemes-e sorrendet keresni, számit-e valamit ez a sorrend mikor az összes út és utazás mind ide vezetett ehhez a székhez, amin most ülök miközben írom ezt a posztot. Az emlékek nem ismerik az időrendet, csak a hangulatokat és érzéseket amik újra felidézhetik őket. Itt egy mondat, egy íz, egy színárnyalat és máris indul az özön: mikor hallottad, láttad még ezt? Hol? És jönnek az emlékek csoportba fűzve mint a rablóhús pálcáján a hagyma, a hús, a paprika. Ami összefűzi őket az egy érzés, de nem a perceket mérő idő.
Ezen lamentáltam mikor elvették az internetet. Elvették - mondom, úgy mint rég, mikor a "nincs" nem műszaki hiba kérdése volt, hanem főleg emberi döntés eredménye. Elvették a vizet, elvették a gázt, elvették a villanyt. Abban az időben sokszor kényszerültünk be a csendbe különböző indokokkal. Volt, mikor soha nem tudtuk meg mi az ok csak vártunk, vártunk, vártunk... tíz órát is valahol Marosvásárhely és Bukarest között, a vonaton, például. Emlékszem a vonat állt és mi fáztunk a fülkében mind a nyolcan. Zavartan néztünk ki a fejünkből az egyre sötétedő homályba és lassan lemondtunk apró kis terveinkről amit az érkezés után reméltünk. Egymást hallgattuk és a füstbe ment terveinket. Elmaradt találkozás, el nem végzett vasalás, főzés, házi feladat... A legjobban azt a párt sajnáltuk akik az Olaszország-i csatlakozást késték le emiatt. Oh, olasz! Előttem ült életem első olasza kopaszon, szürkén és kissé riadtan mint aki bánja már, hogy a megszokott hegyi falujából ilyen messzire merészkedett. Kis, vékony emberke egy székely menyecskével az oldalán: a '80-as évek igazi álompárja. A lehetőségek igérete, a szabadság maga. Ők mehetnek majd, igen! Igen, ők kiszabadulhatnak ebből a kényszer-csendből, mehetnek vissza az életbe, a kavargó nyüzsgésbe, el, el oda, hol színesek a magazinok és kirakatok!
Ma ebben a vágyott nyüzsgésben élek, oh! neked is hála, fenséges internet, te lelketlen csábító, telhetetlen zsarnok! A poszt lassan kész és ha elolvastad, kapcsold ki az internetet! Én is ezt teszem legalább egy órácskára :)
