Gombok

Visszajáró

Mi van akkor, ha az üzletben nem adnak vissza 1 forintot? Vállrándítás. Végülis semmi.
- ha nem adnak vissza 1 lejt? Hát ilyenek ezek. De legyen boldog, még ha az egy kicsivel több is mint a forint.
- ha nem adnak vissza egy eurót? Hohó! Ez már azért sok.
- ha nem adnak vissza egy sváci frankot?
- .....

Mi? Hogyhogy sváci frankot? Svácban nem adnak vissza egy svájci frankot az üzletben?! Az lehetetlen! A svájciak nem olyanok.
....  nem a csodát.

Nyugdíj

Tegnap megálltam tankolni az egyik kútnál a Hungária körút mentén. Rögtön jött a benzinkutas és felajánlotta, hogy tankol helyettem, én pedig bementem az üzletbe fizetni. Minden úgy történt mint eddig ezerszer de mégis! Mégis valami nem stimmelt. Már az autóban voltam ismét mikor rájöttem, hogy mi az: a benzinkutas kora. Igen, a kora.

Itt Pesten ha körbenézek az üzletekben, vendéglőkben, mozikban, a benzinútaknál csak csupa fiatalt látok, mintha az idősebb generáció nem is létezne. Magától felszívódna, de hova? Nyilván egy látens kinlódásba a túlélésért...
Ha az ember csak ezt a képet látja, nyilván fel sem tűnik. Én Amerikában szembesültem előszőr azokkal az idős emberekkel akik különböző szolgáltatásokban dolgoztak. Ott éreztem előszőr ezt a "valami nem stimmel" érzést miközben olajozottan folyt a vásárlás például. Ősz fejek, néha copfba kötött féhér lófarkak - mint az én benzinkútas emberem is - ügyködtek a megszokott módon. Az üzletben, a vendéglőben, a taxiban, a repülőtéren.
Talán az ő számuk lehetne a stabil, nyugodt társadalmak egyik ismérve is... ahol a folytonosság mintha kevésbé engedné, hogy csupán a koruk miatt kerüljenek lapátra emberek. Kiszámíthatóbb lenne talán az életük? Föltétlenül. Számtalan példa utal erre, mint például itt ez mikor a svájci légitársaásg gépén utaztam Ázsiából hazafele. Zürich közelében a pilóta külön bejeletést tett és három nyelven búcsuztatta kolleganőjét akinek ez volt az utolsó repülőútja. Másnap ment nyugdíjba.

Eső

Barcelona... nyüzsgő, eleven város. Gazdag város.

Utcái telve turistákkal, számtalan üzlettel, vendéglővel, kávézóval, széles járdákkal és nagyszerű épületekkel. Napközben egész forrón sütött a nap. Összejártuk a gótikus városrészt, a kikötőt, végigsétáltunk a la Rambla-n, de délután már meló volt, hiszen ezért mentünk...
Este viszont szervezett vacsora: buszokkal vittek vissza a kikötőbe - valami vendéglőbe gondoltam, és egy nagyon szép épület előtt álltunk meg! Barcelona történelmi negyedében, a tengernek szembeforulva nyitott kapukkal várt a Casa Llotja de Mar... Pompás termei már a 14. század óta hírdetik az itt folyó kereskedelem fényét és gazdagságát. Nekünk a nagy csarnokba terítettek, ebbe a  hatalmas terembe amit bordázott oszlopok és boltívek tagolnak szépen megmunkált famennyezettel. Az ember elámul a gótikus méretektől. Szeme minduntalan felfele síklik az oszlop bordáin és tovább, az íveken végig. Megcsodálja az oszlopfőket, a nyers kőfelület szolid eleganciáját és a kiegyensúlyozott arányokat. A plafon messze fölötte, az oldalfalak belevesznek a diszkrét megvilágításba. A tér bőséges, könnyedén szippantja magába mind a százötven embert.
Ülök az asztalom mellett és a szememmel fényképezek. Memorizálom a képet, a hangulatot, az aznap estét úgy, hogy mellé képzelem mindazt a nyüzsgést ami hatszáz éve folyik ezek között a falak között. Próbálom besűríteni az időt.

A vacsora végén ahogy igyekeztem kifele, meglepetten vettem észre, hogy kint eleredt az eső. Nagy, sűrű szemű, illatos májusi zápor hullt és hirtelen zárta el az utamat mint egy hatalmas függöny. Megtorpantam. Beleszagoltam az estébe és kezemet kinyújtva megérintettem ezt a felszabadító, termékenyítő esőt és egy pillanatra elhallkult minden. Nem hallottam mást csak az esőcseppek zaját, a jól ismert dobolást, ritmikus hangot, ritusos zenét ami megidéz és összefűz múltat és jövőt melyben álltam én, az idő egy szelete kinyújtott karral, boldogan.

Kifordítva

Útra készülök ismét. Két napom van az indulásig és fejben már számolgatom a feladatokat, de nem arról amit vinni kell és ott fog történni! Hanem arról amit kénytelen vagyok itthon hagyni félbe-szerbe...
Azt számolgatom, hogy a maradék idő alatt meg lehet-e venni egy hűtőszekrényt, azt kiszállítják-e, beszerelik-e,  megtelik-e kajával csütörtök hajnalig, amikor indulnom kell hogy  vasárnap, mikor hazajövök legyen mit enni. Ha nem sikerül, akkor az elkövetkező szép hosszú május 1-ei ünnep alatt átérezhetjük éhező proletárok zaklatottsgát, hogy stílusosan fogalmazzak.
Félek, hogy úgy fogom elhúzni a bőröndöt Barcelonába, hogy nem előre nézek, hanem folyton hátrafele. Nem fogom látni a várost ahova megyek, a nagyszerű utcákat, a híres épületeket, a Sagrada Familiat... ehelyett hűtőszekrény márkák röpködnek majd az agyamban, méretek, rögzítő csavarok és az üzletek nyitvatartási rendje itt, Budapesten. Most, indulás előtt így gondolom. De ha majd hazajövök és megkérdik, hogy jártam-e Barcelonában? Büszkén fogom rávágni, hogy igen. :))

A haj a fontos, mem az ész ...

... és nem fordítva, mert ez a két történet igaz:

Egy német utazási iroda felhívja a frankfurti magyar turisztikai kirendeltséget és megkérdi:
- Egy hollnad utas hajóval érkezne Magyarországra, be fogják engedni?
- ??
- Nem kell neki vízum, vagy valamilyen különleges engedély?
- Nem kell semmi különleges dolog mert Magyaroszág az Európai Unió része! Sima személyivel beengedik.
- Ja, azt tudjuk, hogy Magyarország EU-s tag! De Hollandia vajon az?

Íme egy másik gyöngyszem a kirendeltségi kollekcióból:
Felhívja őket egy német hölgy, hogy nyáron megy Magyarországra és ugye forintot kell váltania. Ő most megnézte és 270 Ft-ot adnak egy Euroért, váltson vagy még várjon? Mert látta, hogy volt 290 is, és mit érdemes csinálni?
- Ingadozik az árfolyam, talán várjon mert nyárig még újra lehet 290 az Euro.
- Hát ez az! Mikor járok jobban ha 270-ért, vagy ha 290-ért váltom az eurot?
- ??...
- Ezt akarom megtudni, ezért hívtam magukat!

Ha ilyeneket hallok, megnyugszom :)

Menekülés

Ismét szálloda, ismét fertőtlenítő szagú ágynemű! A fürdőben felirat, hogy védjem a környezetet és ne dobjam a földre a törülközőt. Nem szokásom, általában csak törülközni szoktam vele. De ha már erre kértek, nem dobom a földre. A reggeli öltözködés a bőrönből számomra egyenlő azzal a listával amit az ember magával hozhatott volna ahelyett amit tényleg hozott. Azért mindig születik valami kompromisszum, mert csak ki kell lépni a szobából már a reggeli miatt is. Hát indulás, korgó gyomorral nem lehet végigmelózni a napot.

Állok a lift előtt a III. emeleten. Két lift is van, folyamatosan le-fel járkálnak, de megállni a III-on egyik sem akar. Várok és közben jár az agyam, hogy gyalog is mehetnék mert az első emelet nincs olyan messze. Megint elhúz a lift az orrom előtt és ez már bosszant. Lépcső! Adom ki a jelszót magamnak és elindulok a folyosó vége fele az EXIT jel szerint.

- "Igen, arra van a lépcső!"
Erősít meg a kolléga aki pont akkor lép ki a szobájából.

Belököm a nehéz ajtólapot és megyek is lefele. Az ajtó súlyos puffanással zárul mögöttem, az ajtóbehúzó pánt tökéletesen végzi a dolgát. Én már valahol a földszint körül járok és egyre furcsább kép tárul elém... már szőnyeg sincs a lépcsőn és a földön szétdobállt rongyok? Hol vagyok?! Az ajtó az utcára nyílna ha nem lenne bezárva. Furcsa.

Vissza a következő emeletre és keresem a kilincset vagy fogantyut hogy visszajussak a folyósóra: nincs. Az ajtólap teljesen síma, csak egy kis kémlelőablak van a közepén. Furcsa... Irány feljebb. Itt is csak a síma ajtólap, semmi sincs amibe bele lehetne kapaszkodni és csak a lépcsőház fele nyílik. Bekémlelek a folyósóra de teljesen üres, senkit nem látok aki kinyithatná belülről az ajtót. Felmegyek a III. emeletre: itt sincs fogantyú és a folyósó is üres... szépen lassan leesik, hogy a tűzvédelmi lépcsőház foglya lettem. Ez végülis nagyon vicces, mert miért másért találták volna ki a tűzvédelmi lépcsőt ha nem azért, hogy megmentse az embert?! Ez meg itt teljesen fordítva működik.

Ilyen helyzetben mi a megoldás? Az ember agyában villognak a képek és a tehetetlenség sirámai vegyülnek a pulykaméreggel. A köztes időben pedig a megoldáson töri az agyát és végigpörögnek olyan akciófilmek mint Rámbo vagy a Rózsaszín Párduc, de egyikben sem emlékszem hasonló béna helyzetre. Jól megnézem az ajtólapot ami teljesen passzentosan illeszkedik a tokba. A tok tetején ott virít az élénk sárgára festett ajtóbehúzó. Hibátlannak és erőteljesnek tűnik, a fene egye meg, de elkapom a grabancát és el kezdem tépni és húzni. Az újbegyeimmel pedig az ajtólap oldalán kaparászok, hátha találok rajta fogást. Talán-talán egy miliméternyit sikerült kimozdítani a helyéből és belekapaszkodom és nem eresztem! Tartom! Tépem, húzom, matatom és feszítem. Még! Még! Bal kezemmel a sárga ajtóbehúzót,  a jobb újbegyeimmel a miliméternyit elmozdult ajtólapot. Még egy miliméter!! Ez az, tovább! A lábammal kitámasztom magam és tovább küzdök az újabb miliméterért. Az újjaim kezdenek begörcsölni, szörnyen nehéz ez az ajtólap. Ez biztos megállítja a tüzet, hogy a csoda essen ebbe a nagy gondosságba ami olyan precizen kimérte az ólmot az ajtólaphoz. A nagy kinlódástól izzadni kezd a bőrőm, jaj, csak le ne csússzanak az újbegyeim! Nincs idő pihenni, akció közepén vagyok! Ha most eleresztem, végem. Dolgozik bennem az adrenalin és a halálfélelem hogy ideveszek ha nincs reggeli és majd csak a csontvázamat talála meg az utókor. Miliméterről miliméterre haladva, jó húsz perces küzdelem után sikerül felfeszíteni az ajtót. Diadalmasan lihegve tárom ki és lépek be az üres folyósóra.
Megmenekültem.