Csiga-parkolás

Egy szerencsés utazás után a csigák is leparkolnak és megpihennek valahol. Például egy parkolóházban az oszlopon, teljes biztonságban :)

Diwali, a fény ünnepe

Vasárnap este egy pár órára “elmentünk” Indiába… hogy a Magyaroszágon élő indiaiakkal együtt ünnepeljük az év legnagyobb ünnepét, a Diwalit. Kicsit tétován ácsorogtunk a szálloda előtt aminek a különtermében tartották a műsort és mondtam is az emberemnek, hogy a csíkos pólója helyett vehetett volna valami rendesebbet mert kezdtek sokasodni körülöttünk a szárik és más csodálatos himzett költemények. Aztán megláttunk egy pár kockás inget is, és akkor megnyugodtunk. 

Fent a teremben, az emberek a fal mentén körbe leültek a székekre és a középen kijelült táncparketten kezdődött a műsor. A műsorvezető sötétkék indiai ingben és papucsban üdvözölte a közönséget és pár szót mondott a Diwali ünnepről: az őszi napforduló után, ez újhold legsötétebb éjszakáján ünneplik a fény győzelmét a sötétség felett. A fényét, a tudásét, a bölcsességét. Ezt illusztrálandó, a kihívott követségi és egyéb hatalmasságok meggyújtották a lángot egy cikornyás mécsestartón. Hangos dobszóval nyomatékosították az eseményt és ezzel kezdetét vette a kultúrműsor.

Egy rövid ének és beszéd után jöttek a táncosok. Három magyar leány ősi hindú táncokat járt. A tömeg konszolidáltan hallgatta, csupán a gyerekek unták egy kicsit és kezdtek gyülekezni a tánctér körül. A tánc után ajándékosztás következett és keresték például azt, akinek a legérdekesebb a zoknija. Mostmár a tömeg is kezdett fellazulni. Néhányan felálltak, járkáltak sőt, szóba is elegyedtek egymással. 
Minket  - be kell vallanom - a kajáspult érdekelt igazán, de illedelmesen vártuk a műsor végét. A műsorvezető körül sűrüsödő tömegben végre megtalálták a legérdekesebb zoknit. Aztán egy indiai fiú következett: rappelt. Hogy hogy jön össze a rapp a diwalival?  Íme egy fölösleges kérdés, hiszen nagy sikere volt és a gyerekek már a fiú lába körül táncoltak a parketten. Mi fél szemmel láttuk közben, hogy el kezdték mérni az italt és nő a tömeg a kajáspult körül.

A műsorvezető már ki sem látszott az őt körülvevő tömegből. Keresnem kellett a szememmel hogy rátaláljak: rendületlenül állt a parketten és hatalmas nyugalommal folytatta a műsort. Most olyan gyererekeket keresett, akiknek a nyagymamája már elmút 80… Cseppet sem zavarta a rohangálás, az állva beszélgető emberek és a növekvő hangzavar: az ajándékok valahogy mindig gazdára találtak. Mindeközben a teremben folyamatosan sűrüsödött a tömeg. Az emberek egymáshoz értek ahogy jöttek-mentek, csoportok ide-oda tapogtak és egyre hangosabban beszéltek, hogy túlharsogják a növekvő ricsajt. Mi beálltunk egy italért a sorba…

Álltunk pohárral a kezünkben és már teljesen szemelől vesztettem a műsorvezető fejét. Azt is hittem vége a műsornak, mikor újabb zene kezdődött és belibegett három (ismét magyar) hastáncos csaj. Arab zenére... Hát! Ez! Na ez hogy került ide? A diwali ünnepségre, dehát ez volt az est másik fölösleges kérdése. Csak annyit állapíthattam meg, hogy még mindig folyt a kultúrműsor, mikor egyszercsak a balkezem felöl 10 óránál megjelent az eső kajával teli tányér. Hűha! És megértettem, hogy a műsornak soha nem lesz egyértelmüen vége, semmit sem jelez kiadott jelszó, nem lesz felkérés erre vagy arra, nincs elvágólag határ semmi között. A dolgok csak átfolynak egyikből a másikba, előbb mint egy vékony szivárgás, majd egyre nagyobb méreteket öltve. Lassan jobbról is megjelent egy kajás tényér…

Így történt, hogy miközben a hastáncos lányok lejtettek, a gyerekek rohangáltak, a népek beszélgettek és jöttek és mentek, mi beleheltük a legkülömb parfümös illatokat és egy asztal mellett álldogálva törölgettük a könnyeinket a csípős ízektől.

Nem tudom mikor lett vége a műsornak és mikor kezdődött a tombola. A műsorvezető teljesen lenyűgözött. Rendületlenül állt a mikrofonnal a kezében és számokat kiabált, nyugalma továbbrais töretlen volt. Kedélyesen adta át az ajándékokat az előkerülő nyerteseknek kicsit a fejek felett, már néha nyújtózkodva, vagy átkukucskálva a vállak fölött, de mindig a megfelelő személynek.

Ezt csinálja utána valaki.

Egy kis összefoglaló:  

Nagyapám, a másik

A szimetria azt követeli, hogy ezután a nagyapámról szóló poszt után megidézzem a másik nagyapám történetét is. Hiszen ketten voltak és kettőjük egyforma érdeme, hogy én ma itt vagyok. Ők ketten
állnak alattam mint a támasztékok, ők képviselik a hagyományt, a múltat. Kettőjük tartása, ereje határoz meg engem, ez őriz és szólít fel a folytatásra. Ketten vannak, mint két szem, két kéz és két láb, hogy szilárdan álljon az ember a talajon. Így állok ma én, a Kettőből sarjadt Egy és rájuk emlékezem.

Ez a Nagyapám közelebb utazott mint Amerika, csak olyan jó ezer kilométerre ment odébb, kelet fele. Rövidebb út volt, mai fogalmaink szerint talán szervezett társasutazásnak nevezhetnénk ami kissé szeszélyesre sikerült, hiszen rajtuk volt a katonaruha, a kezükben ott volt a fegyver és körülöttük tombolt az a borzalmas háború...
Mindez a második nagyverekedés alatt történt, ahogy a csángók nevezik a világháborut. '44 augusztusában a frontvonalak már Erdélyben cikáztak és a hatalom a legutolsó erejét gyűjtötte össze a küzdelemhez. A legutolsó erejét és legutolsó csepp vérét, hogy majd végleg kivérezhessen és elpusztuljon. Kétségbeesett hiábavalóságában ekkor vonultatta be a falusi tanítókat, a tartalékos korúakat is, mint a kőröspataki nagyapámat negyven egynéhány éves korában. Soha nem érdekli a hatalmat az otthonmaradók sorsa, csak a győzelemet, vagy túlélést vizionálja. Így öltöztette be az embereket katonaruhába, adta a kezükbe fegyvert és ültette vonatra őket a front fele. A front pedig már mindenhol volt. És amikor a hadba induló katonavonatot az oroszok lekapcsolták, egy mozdulattal át is irányították az orosz fogolytáborok valameyikébe, Brianszk környékére. Innen  '48 szeptemberében szabadult Nagyapám, csekély négy év múlva.

Nekem mint unokának soha nem mesélt a fogságról. Egyszer, mikor látta, hogy valami inget varrok magamnak, bátorítóan jegyezte meg, hogy a fogságban a tanítóságnál hasznosabb volt bármiféle kétkezi mesterség. Azt viszont nagyon jól tudta, hogy a távolba szakadt embernek milyen fontos az otthoni szó és a bukaresti éveim alatt tőle kaptam a legtöbb levelet. Rendszeresen írt. Mindenről. Leírta, hogy haladnak a kerti munkákkal, mit csinál nagymama, mi történik a ház körül, hogy áll a nekem küldendő csomag. Meleg hangú, bátorító levelek voltak, soha nem kértek, utasítottak vagy tolakodtak. Csak rendszeresen jöttek. És csak voltak mint egy odanyújtott erős kar, amibe meg lehet kapaszkodni ha netán megtántorodik az ember.

Nagyapám

Nagyapám, az egyik.
1971-ben, hetven éves korában utazott előszőr külföldre és akkor egyenesen Kalifornába ment.  Gyergyószentmiklós és Los Angeles között több mint tízezer kilométer a távolság, de az akkori életvitelben, felfogásban és még mi mindenben! A távolság ennek többszöröse volt. Időben is nagyot "ugrott": több mint negyven évet, amióta utoljára látta a nővérét...
Nagyon készült. Nem tudom mekkora csomaggal ment, de a szigorú határellenőrzések miatt nem hiszem, hogy mindent el tudott vinni amit szeretett volna. Egyet azért a tilalom ellenére is vitt: egy maréknyi gyergyói földet. Visszatérve aztán sokat mesélt. Képeket hozott, mindenkinek apró kis ajándékokat és sokáig dolgozott a memoárján, amiben mindezt leírta. A fegyelmezett, puritán gyergyói székelyt megérintette a mondén, mindent-szabad amerikai világ. Az egyik képen például nagy piros kockás cowboy ingben ül a nővére mellett és nevet. Meglepő és teljesen elképzelhetetlen! Hirtelen olyannak láttuk nagyapánkat, ahogy még soha. Ez a látvány nagyanyámat is jól oldalba csíphette, mert emlékszem felkiáltott: "Félix! Hogy nézel ki abban a piros ingben! Mit mondanak majd az emberek!"

Élete egésze a folyton "változó állandóságban" zajlott, már ahogy a világháborús időket lehet jellemezni Európa ennek a szegletében. A második háboruban ő is részt vett. Már jócskán negyven felett, négy gyermekes családapaként és betyárbecsületből a bajtársak iránt. Mert az orvosi papír, ami őt szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította, végig ott lapult a zsebében.

Nagyapámról egy mondat  37:50 -nél...

A Tugendhat villa

Így beszélnék az épületről: hangsúlyosan vízszintes elrendezés. A tartóoszlopok szabadon állnak, önnállóan, a térelválasztó falaktól eltávolítva. A belső terek átjárhatóak, egymásba folynak. Köztük ajtó nincs. Térelválasztóként szolgáló falszakaszok különböző anyagokból készültek: hol fa, hol onix, hol síma függöny, amit széthúzhatnak. Az utcafront zárt szerkesztésű míg a kert fele az épület teljesen kitárulkozik, teljes ablaktáblák sűlyeszthetőek be a padlóba. Így a belső és külső tér összefolyik, eggyé válik. A kert természetes meghosszabbításává lesz a háznak, és a ház úgy öleli magához kertet, mint akik összetartoznak. Egyik tér a másiknak testvére és a plafontól a földig nyúló ablaktáblák gondoskodnak erről.
A berendezés minimalista, visszafogott. Dísze nincs. Nincsenek képek a falon vagy faragások a bútorokon. Nagyon kevés szőnyeg van, a padló krémszínű műgyanta borítású. Az egész épület domináló színe a fehér. Egy ilyen belsőben az ember önmaga is visszafogott lesz, kissé hallgatag. Kevesebbet beszél, s ha mond valamit igyekszik tömören fogalmazni, tárgyszerüen, akár a berendezés. Nincsenek fölsleges jelzők, hosszú körmondatok vagy mellébeszélés. Ebben a szobában a szék egyértelmüen csak az ülést szolgálja. A fal nem bújik vakolat, stukkók vagy képek mögé: szabadon mutatja az anyagot, amiből készült. Az ember, aki ül a székben, elmereng a kő vagy a fa erezetein; a lecsupaszított lényeget látja és tekintete szabadon síklik a tiszta formákon, a puritán vonalvezetésen. Az egyszerüség olyan lényegretörő és fegyelmezett mint maga a természet. Így kerül a ház harmóniába kertel, hogy megvalósuljon a külső és beslő tér háborítatlan együttélése, egybeolvadása.

Mindez történt Brno-ban, 1930-ban.
Ez a ház elsők között "fordította" le "európaira" a japán IE -t. Szerkezete vasbeton, fém és kő; rendelkezik a kor legmodernebb kényelmi felszereltségével, és mégis, magában hordozza a japán házak végtelen letisztultságát. "Less is more" = A kevesebb több. Így határozza meg Ludwig Mies van der Rohe, a ház tervezője a modern építészet lényegét. Ő fogalmazta meg egyik legmarkánsabban a modern építészet stílusjegyeit és hozzá nyúlnak vissza még ma is annyian, annyi formában és módon.

A Tugendhat család csupán nyolc évig lakott a villában, de soha nem felejtették azt. Nagyívű építtetők voltak akik felismerték a zseniális építészt. Felépült egy lakóház és egyúttal megvalósult egy jelkép: a modern építészet kvinteszenciája, egy etalon, egy zarándokhely ahova hónapokkal előre be kell jelentkezni, ha meg akarja valaki látogatni.

 

 

Apámé, mennyi sör!

Csehországban az eső dolog a sör, ez egyértelmű. Minden helynek saját sörfőzdéje van és azt csapolja, palackozza, cimkézi és árulja. Így a mi Brno = Brünn = Bruna = Brin = Berén városi túránk meghatározó momentumai is a sőrhöz köthetők. Itt egy Starobrno, ott egy Krusovice, amott egy Lobkowitcz... Ime:

Összesen 52 féle sört számoltam össze egy pivovár kirakatában, vagy legalábbis itt hagytam abba a számolást...

... és az elmaradhatatlan szuvenir:

Neuschwanstein, a Hattyúkő kastély

A XIX. században épült kastély fantasztikus környezetben.
A bajor király, II. Lajos egyszemélyes királyi vára.
A világörökség része.
Operadíszlet.

Ez mind így van de azt hiszem ez az utóbbi áll a legközelebb az igazsághoz: egy operadíszlet 1/1 -es arányban megépítve.  II. Lajos saját bejáratú, egyszemélyes díszlete önnön fantáziálásához arról, hogy ő a hattyúlovag.
Furcsa az élet: adatik egy király sok pénzel, akiben formátlanul ott bújkál az őrület és a világtól való menekülés, elzárkózás. És adatik egy másik őrült zseni, Wagner, aki nagyon jól tudja mit akar: sok pénzt, operákat írni és sok sikert. A kettő találkozásából a szikra belobban.  Wagner sok pénzhez jut, és a király megleli deliriumos rajongásának tárgyát: a wagneri operák mitikus világát. Ettől kezdve a középkor lesz a vezércsillaga és kedvenc szórakozása azon a hattyú formájú csónakon csónakázni, amin Lohengrin érkezett Elza hercegnő megmentésére. Az eredmény világraszóló: felépül Bayreuth és Neuschwanstein. 

Schwangauban a tó, a táj mind adott volt, már csak a kastély hiányzott. És meglett az is. A kastély díszlet voltát jól példázza, hogy a tervező maga is díszlettervező volt, nem építész: talán így könnyebben tudott alkalmazkodni a "rendező" II Lajos elvárásaihoz aki minden részletre odafigyelt. Idézet egy freskóhoz fűzött utasításából:

„A Felség óhaja… a hajó legyen távolabb a parttól, így Lohegrin nyaka kevésbé kell megdőljön; a hajótól a hattyúig húzódó lánc ne rózsákból, hanem aranyból legyen; végezetül, hogy a kastély stílusa maradjon középkori.”

Ezen a nyáron mérhetetlen eső kísért bárhova mentünk. Itt is eláztatott. Ezért a várat csak ködfátylon keresztül láttuk és napsütötte változatot esernyő alól lefényképeztük.

 

 

 

Íme a fantasztikus táj a tóval. A távolban egy másik, II Lajos kastély

II Lajos már nem volt "otthon" ezért a végén mi vendégeltük meg magunkat