Illusztráció

A repülőben nem szertek ablak mellé ülni, csakis a folyósóülést kedvelem. Itt könnyen felállhatok, kinyújthatom a lábam és nem kell senkit megzavarjak. Ha tehetem, mindig ezt választom. Van azomban, hogy a gép osztja ki a helyeket és most is ez történt. Az ablak mellé kerültem, hát csak két óra! Gondoltam, majd elleszek.
Elővettem a könyvet és olvastam. A hegyekről olvastam, mikor kitekintettem az ablakon és elállt a szavam a nagyszerű látványtól. Maga volt a tökéletes illusztráció...

Gyanú

Estavayer-le-Lac-ba érkeztem. Több mint tizenöt éve jártam itt előszőr, és kábé egy hónapja másodszor összesen két napra.  Most vagyok itt harmadszor és nagy meglepetéssel konstatálom, hogy itt engem ismernek!

Elsőként egy tinédzser fiú köszönt rám amikor elhúzott mellettem a gördeszkájával: "Bonjour!" Hát bonzsúr részemről is, de nem tévesztettél össze engem valakivel? Elég szeleburdiak az ilyen tinédzserek, előfordul az ilyesmi. Alig megyek tovább, rámköszön egy idős hölgy: "Bonjour!" Bonzsúr kapom fel a fejem mint aki elmulasztott valamit, dehát honnan ismer?
És így ismétlődött jópárszor mialatt végigmentem a parányi központon. Ha gyalogátjáróhoz értem, az autók megálltak és mosolygós arcok integettek, hogy átmehetek. Néha körülnéztem, hogy ez kinek szól? De egyedül álltam a járdaszélen így félreérthetetlenül csak én lehettem a címzett.

Az egész dolog nagyon gyanus. Mert én ehhez nem vagyok szokva! Itthon még a céges kollegák sem üdvözlik egymást, hangtalanul isszák a kávéjukat ugyanannál az asztalnál és köszönés nélkül távoznak. A gyalogátjárón pedig úgy kell elugrálni az autók elől  és ha megáll is egy, csak durcás, unott arc néz vissza a kormány mögül, hogy húzzál már kisapám, pont most kell neked is átmenni.
Látható, hogy jó okom van a gyanakvásra. Nem ismerem őket, nincs köszönés, punktum. És mégis, bárhova belépek, záporoznak a bonzsúrok és a bátorító mosolyok. Egészen zavarbaejtő, mitöbb gyanus.

Gyanakvásom csúcspontja az irodai kukafedő volt, ami magától nyilt ki a közeledtemre. Eszméletlen... ez is ismer engem!  Nekem magyarázhatják, hogy fotocellás meg ilyenek: nem veszem be. Túl sok a gyanus jel, így bármi lehetséges.

Falu

Holnap indulok Svájcba.
Nem Genfbe, nem Zürichbe, hanem egy kis faluba a Neuchatel-i tó partján, neve Estavayer-le-Lac.

A táj mint mindenütt Svájcban, csodás. Bármerre nézzünk hegyek és közbül a tó. A lankákon szőlőskertek, legelők és csodálatos svájci tehenek. A hegy, a tó, a tehén itt, ebben az országban teljes mértékben összetartoznak.
Estavayer-n emberből kevesebb mint ötezer él csupán. Ők viszont nem tétlenkedtek: dolgoztak, szorgoskodtak, építettek és megőriztek. Ma így néz ki ez település, mint a legtöbb átlagos svájci falu:

Vasa

Skandináviában minden fontosabb településnek kijárata van a tengerre. Cikk-cakkos öblökben vagy folyók torkolatában fekszenek és népeik a hajózás nagymesterei. Viking korukból őrzik ezt a tudományt, ezt örökítik át generációról generációra.  A vérükben van a hajózás és a kikötő a szerves része a városképnek.






Bármerre jártunk, hajót láttunk. Még a templomban is függött egy hajó makett.

Ennyi tudás, tapasztalat láttán az ember nem is kételkedne abban, ami ezekből a hajóműhelyekből kikerül. Itt csak nyerő megoldások születhetnek, gondolnánk és mégis... Mégis bekövetkezhetett a lehetetlen, a "megbicsaklás" és az egyik vadonatúj hajó elsűlyedt. Rögtön az első próbaúton, alig 1300 méter megtétele után.

Na-na! Álljunk csak meg egy pillanatra mert erről mostanában nem írt az újság. Pedig ez elég nagy szenzáció! Ki látott még ilyet: épp csak vízre engedik nagy csindarattával a hajót, indulna az első próbaútjára tele tengerésszel és boldog családtagokkal mikor  egyszercsak megbillen, az oldalára borul és viharos gyorsasággal elsűlyed. A pánikbaesett népek ugrálnak a vízbe, már aki elég szerencsés és a fedélzet közelében tartózkodik. Sok a halott. A lelkes ünneplés egycsapása kétségbeesett haláltusává lesz. A partron előbb még integető emberek arcán a lelkesedés iszonyattá torzul ahogy végignézik a tragédiát. A szemük láttára tűnik el az eddig épített legnagyobb hadihajó, a büszkeség, az eljövendő csaták győzelmének kulcsa. Ez a "kulcs" immár harminc méter mélyen hever a tenger fenekén és ott is marad háromszázharminchárom évig.

Mikor ez történt 1628-at írtak és az újságírás még nem volt divatban. Az emberek egymásnak mesélték a svéd korona büszkeségéről, a négyszáz ágyuval felszeret hadihajóról, a Vasa-ról szóló esetet. Bizottság alakult és hosszasan vizsgálták az ügyet de nem találtak hibást. Aztán lassan fátyol borult a történtekre.

Végül 1961-ben sikerült a roncsot felszínre hozni és konzerválni. Ma Stokholm egyik nevezetessége a Vasa múzeum. Ha innen nézem, a hajó valóban nagy karriert futott be: híressé vált és tömegek csodálják karizmatikus alakját. Győzött! De nem háboruban hanem békében. Ez az igazi nemes győzelem.

A Vasa makettje a múzeumban

Azért mégis izgatja az embert, hogy mi lehetett az igazi ok... Hát ezt olvastam valahol: a harminc éves nagy "tülekedésében" a svéd király pont a lengyelekkel viaskodott mikor megtudta, hogy azok hatalmas hajót építenek. Így elrendelte, hogy az épülő Vasa hajóra kerüljön még egy teljes szint komplett hadifelszereltséggel. Ezzel megváltoztott a hajó aránya és veszélybe került a stabilitása. A többit már tudjuk. Talán nem az első és nem is az utolsó eset amikor a politika okosabbnak hiszi magát a szakmabelieknél.

Emlékeső

A Kóvádisz mottóját egy Marquez idézet adta:

Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik 
és ahogy visszaemlékszik rá, mikor el akarja mesélni.

Most találtam egy japán képzőmvésznőt névszerint Chiharu Shiota-t, aki ezt az idézetet térben is leképezte. Az installáció cme: Emlékeső.

Az installáció több mint húszezer kulcsot tartalmaz és ezeket köti össze. Vicces, hogy ezek mind magyar kulcsok amiket idevaló emberek gyüjtöttek egy felhivás alapján, ebből épült a kiálltás. Új kulcs egy sincs közöttük, mind régiek. Mind egy-egy emlék, egy-egy  személy életének "nyitja".

Chiharu Shiota ezt mondja a kulcsokról:
"A kulcsok nagyon különbözőek lehetnek, de egy tulajdonság alapvetően összeköti őket. Szerintem általában úgy néznek ki, mint egy emberalak, és általános jellemzőjük, hogy egy nagyobb fejhez egy pici test társul. Ez az emberi forma szinte mindig egyformán érvényesül.
Ezekkel a kulcsokkal különböző életek különböző emlékei gyűlnek össze, hiszen ez a rengeteg kulcs rengeteg különböző emberé volt."

Egy emlék soha nem csak egy emberé. Ha eszembe jut egy kirándulás, azok az emberek is eszembe jutnak akikkel együtt voltam. A közös élményről ők is őriznek emlékekeket és ezek ugyanúgy visszacsatlakoznak hozzám. Az én "kulcsom" és az ő "kulcsaik" össze vannak füzve és ez mind együtt, a rengeteg kulcs, a rengeteg kapcsolat és fonál adja ki azt a hálót aminek mi is részei vagyunk. A rengeteg magyarországi kulcs még hihetőbbé teszi ezt az összekötöttséget hiszen a kulcsok sok egymást ismerő ember gyüjtöttéséből származik. Tehát a kulcsokat összkötő vörös fonál valós kapcsolatokat képvisel.

És miért vörös a fonál szine? Chiharu Shiota ezt mondja:
"A vörös szín a testben áramló vér színe is. Ígya kulcsokat is egyfajta véráram köti össze. Ráadásul Japánban azt tartják, hogy már akkor, amikor egy kisbaba megszületik, összeköti őt a jövendőbeli férjével vagy feleségével egy láthatatlan, nem tapintható, nem anyagi vörös szál, egy vörös vonal.Valamint a vörös, illetve a piros szín a sors, a végzet színe is."

Szentendre, Ferency galéria, Chiaru Shiota: Emlékeső

Kacsalábon forgó palota

Én azt hittem, hogy kacsalábon forgó palota csak a mesében van. Azért hittem így, mert szerintem a kacsaláb a valóságban értelmetlen és hogy csak úgy kitalálták a mesélők, hogy ezzel is cifrázzák a történeteket. Néha el is gondolkoztam rajta, emlékszem, ha a kacsalábú palota előkerült. Minek az a kacsaláb? És mért pont kacsa?
De most újra megtanulhattam: a mese alapanyaga maga a valós élet, az összes tárgyi eszközével együtt. Ebból merítkezik és ezt variálja, díszíti, növeli meg vagy kicsinyíti a mesélő fantázia. Mert ez a mese egyetlen alapanyaga.
Tehát a kacsalábú palotának is megvan a "földi" mása. Kicsit kisebb, kicsit kényelmetlenebb, úgy ahogy azt a stokholmi skanzenben láttuk. Íme a lapp pásztorok ideiglenes szálláshelye. A "kacsaláb" nem más, mint a fenyő törzse a szétterülő gyökereivel amin a kunyhó áll. A fatörzsek jócskán a föld fölé emelik a kunyhót, így a hó nem takarja be és már messziről látni. Felegyenesedni benne alig lehet, látszik, hogy nem elkényesztetett királykisasszonyoknak készült.  Hanem meglett pásztorembereknek akik ha hóviharral és vadállatokkal dacolva meghúzódtak a kis lakban azt képzelhették, hogy pompás menedéket, otthont leltek itt.



Többszáz éves parasztházak láthatóak a skanzenben. A rönkházak kövekkel vannak kiemelve, mind. Az építőanyag kizárólagosan a fa, csak a hatalmas kémények épültek kőből.







Haza hajóval jöttünk (a bőröndünkben).

Zsákutca

Nem jó helyre építették a házunkat... egyértelmüen útban van.

Valamelyik hajnalban nagy csattanásra riadtam fel. Erőteljes de mégis tompa, mintha kívülről jött volna de mégis közel lett volna, mi lehet? Gondolkoztam. Talán a tetőtérben roppant valami, vagy mégsem, de nem tűnt olyan súlyosnak a dolog és én visszaaludtam. Napokkal később, mikor a nap az erkélyajtóra sütött értettem meg, hogy mégis súlyos dolog történt: egy madár teljes sebességgel nekihajtott az ablaküvegnek. Tollairól a faggyú tökéletes lenyomatot hagyott és az üvegen kirajzolódott a teljes madár. Az ő útvonalterveiben ez a ház nem szerepelt, ebben a magasságban síma útvonalat jeleztek a zsigerei. De az Ember ide is betört, teret foglalt és masszív falakkal körbekerítette magát. És ezzel zsákutcává tett megannyi láthatatlan útvonalat már nemcsak a földön hanem a levegőben is. A fényképen a lenyomat nehezebben értelmezhető így külön körberajzoltam a kontűröket. Nagyon sajnáltam az esetet.

Napokkal később, ablakpucolás közben találtam egy hasonló lenyomatot a másik szoba erkélyajtaján... Nem jó helyre építették a házunkat... egyértelmüen útban van.