Körforgás

Virradt mikor elhagytam a szállodát. A taxi már a bejárat előtt várt és azonnal indultunk ki a reptérre. Az utak még jól járhatóak voltak ezen a korai órán, alig jött szembe egy vagy két autó. Nyugalom honolt mindenütt. A horizont vonalán észrevétlenül kúszott felfele a nap és narancsos sugaraival beterítette a még félig alvó várost. Csendesség volt és remény. Egy vadonatúj, ragyogó nap kezdete volt ez, tiszta kék éggel és sziporkázó napsütéssel. Milyen felszabadító az elmút felhős, esős napok után!

Egészen megfeletkeztem arról, hogy hol vagyok. Futott velem az autó és én bámultam a házakat és talán itt-ott mintha ráismertem azokra a helyekre ahol az elmúlt napokban jártunk. Milyen irdatlanul nagy város ez! Mekkora méretek! Mekkora épületek és terek és az a rengeteg ember mindenütt. Az ég mintha mindig borus lenne, általános a szürkeség. A szmogtól sokszor alig látni a folyó túlsó partját. Egészen csodálatos ez a tiszta ég és nyugalom ami ma hajnalban fogadott. Ritka pillanat egy ilyen hatalmas városban mint Shanghai. Örültem, hogy így láthatom « kimosakodva », ünneplőben, mintha ezzel búcsuzna tőlem, a távolról jött látogatójától. Igen, nagyon messzire kerültem: több mint nyolcezer kilóméter választ el az otthonomtól, és időben? Hol van már az az erdélyi diák aki álmodozni sem mert ekkora utakról…! Gyorsan elővettem a fényképezőgépemet és a reptérig kattogtattam. 

Még mindig a csodálatos reggel hatása alatt voltam mikor beszálltam a gépbe. Most Ázsián belül utaztam, Shanghai-ból Phuket szigére,   Kínából Thaiföldre. Majdnem szomszédos országok és mégis, az utazással telt szinte az egész napom. Európa eltörpül ezekmellett a méretek mellett. 

Mire a szállodába megérkeztem már este volt, jócskán vacsoraidő. Az én társaságom is a teraszon vacsorázott és a desszertnél tartottak mikor csatlakoztam hozzájuk. Nagy üdvözlések után helyet szorítottak nekem az egyik partnercég vezetője mellé és gyorsan átestünk a szokásos formulákon: hogy utaztál? Mikor indultál? Milyen géppel jöttél? Ilyenek. Aztán ez a született amerikai úriember, ez a nagystílű világpolgár elővette a tabletjét és egy weblapot kezdett mutogatni. Három félkész ház látszott rajta, valami alapítvány tulajdona és erre gyűjt ő adományokat, hogy befejezhessék. Büszkén mesélte, hogy a fia ütötte össze a weblapot és már gyülekeznek a barátok, akik hajlandóak beszállni az akcióba. Milyen szép dolog! Őszinte elismeréssel voltam iránta miközben nagy adagokban nyomtam a fejembe a vacsorát. A szám folyton tele volt, így ő mesélt és én csak elismerően bólogattam. Láthatóan szívesen foglalkozott ezzel a témával, sőt már kétszer is meglátogatta a helyszínt a családjával. Megismerkedett a pappal is aki az egészet vezeti és majd valami gyerekek lesznek ott. Ja! Hogy hol is van? Hát lehet, hogy nem járam arra, mert ez Romániában van, Erdélyben ha ez mond nekem valamit. Észak Erdély, Szatmár vidéke.

Megállt a kezemben a villa. Úgy szeltem át nyolcezer kilómétert mint a villám, a szempillantás töredéke alatt. A testem Phuket szigetén maradt, egy teraszon a vacsoraasztal mellett míg én, már az ismerős tájakon barangoltam. Otthon voltam, hazaérkeztem miközben a pálmafák lombjai közt halkan motoszkált az esti szél. 

2017 megérkezett!

Élmények

- Hol jártál? 

- Svácban.

- Wow! Az nagyon kellemes lehetetett! Klassz!

Igen, tényleg klassz és íme, mennyire az. Most gondolatban újra végigjárom a szűk három napos utat. Mert Belgiumban is jártam, nemcsak Svácban, szóval van élmény bőven. Belgiumban igaz hogy csak átszálltam, az egész megálló nem tartott egy órát se. Érkezés Brüsszel, Charleroi és ugyanazzal a lendülettel irány tovább Genf. 

- Brüsszelben is jártál?! Hűha, egészen irigyellek. Láttad a kis pisilő fiucskát is? És Svájcban merre jártál? 

A genfi reptér szerencsére összenőtt a vonatállomással. Így szűk fél óra alatt az ember már vonaton ülhet Lausanne fele ahol tréninget kellett tartsak egy irodában. Az út oda egy órát tart. 

- Lausanne… soha nem jártam ott. Nagy város? 

Körülbelül százezer lakósa van. Ezt az a högy mondta aki pár óra munka után visszavitt a vonatálomásra. Már késő délután volt és én az egész városból annyit érzékeltem, hogy itt is vannak forgalmi dugók. Aztán vonat tovább, Estavayer fele. Másnap reggeltől estig munka. A helységet amiben a napomat töltöttem studiónak nevezik, végtére nincs rajta egyetlen ablak sem. Kinézni sem tudtam és mire végeztem, este lett. Az eső vigasztalanul esett így hálás voltam, hogy elautóztak velem a szállodáig. Ki se mozdultam másnap reggelig. Reggel értem jött a kollegám hogy kivigyen az Yverdon-i állomásra. 

- Estavayer, Yverdon? Sosem hallottam róluk. Te igazán sok helyen jártál, hogy ismerheted Svájcot! 

A vonat alig tizenöt perc múlva be is futott az Yverdon-i állomásra és vitt tovább Genf, a genfi reptér fele. Az eső kitartóan esett. Aztán egy óra vonatozás végén befutottunk a föld alá és megérkeztünk. Örültem is, hogy a vonatállomás és a reptér össze van nőve, nem volt nálam esernyő.  

Ezzel együtt csalhatatlanul Svácban voltam: a vonat percre pontosan érkezett, a pénz amivel fizettem sváci volt és a vajas croisant mint mindig, finom. A repülőtéren a reklámok fantasztikus órákat hírdettek és egy féliteres víz ára 4,50 svájci frankba került.

A másik Guggenheim múzeum

Szűk negyven évvel a New York-i Guggenheim múzeum elkészülte után, újabb épült Bilbaoban. Ezt már a város finanszírozta azért, hogy a világhírű alapítvány segítségével életet leheljen a halodó gazdaságába és turistákat csalogasson Baszkföldre. Mertek és nyertek. Az új épület egyike lett a legismertebbeknek és ezzel Bilbao neve felkerült a világvárosok közé.

Frank Gehry, az építész, szintén amerikai és természetesen nagyon jól ismerte Wright épületét. Talán Wright fejezte ki előszőr, de a modern művészeti múzeumok manapság mind maguk is "műtárgyak",  élő szobrok, bejárható alkotások melyek mint egy óriási jel átszervezik a városi szövetet, átrendezik a súlypontokat és irányokat. Ma, ha azt monjuk Bilbao, már nem egy baszk kikötőváros jelenik meg a képzeletünkben, hanen az új Guggenheim múzeum tömbje. Ez lett a város szimbóluma, emblémája, ez a hatalmas virtuális "hajó" ahogy álomszerüen ring a vizek fölött, a Nervión folyó partjánál kikötve.

Frank Gehry-nek van egy sajátos tulajdonsága: nem tud egyenes vonalat rajzolni. Bárhonnan nézzük az épületet, mindenütt görbül, ível, kanyarodik, nyújtózik, mozog és sehol sem "áll" ahogy hagyományosan elvárnánk. A tömegek mintha egymástól el szeretnének távolodni, szét akarnának csúszni és ezt a külső titánum borítás még jobban kihangsúlyozza. A napfény állandóan változó játéka a borításon tovább erősíti ezt a benyomást és folyamatosan mozgásban tartja a felületeket. Íme egy modern épület-szobor, tulajdonképpen az első művészeti alkotás amit az ember szemügyre vesz ha ebbe a múzeumba igyekszik. Érdemes szemügyre venni. És valjuk be, van, hogy csak az épületet érdemes szemügyre venni mert amit bent találunk, sokszor felejthető. Tudom, hogy ez elég fellengzősen hangzik, de hasonló tapasztalatom volt Portóban vagy San Franciscoban is: a kortárs "versenyben" az építész nyert. Maradandóbbat alkotott mint a művészek. És ez végülis teljesen rendben van ha arra gondolunk, hogy egy épülettel többen és hosszabban kénytelenek együttélni mint a benne rejtőzködő művészinek aposztrofált tárgyakkal. Sőt, ez kimondottan szerencsés dolog, főleg ha eszembe jutnak a látogatásunkkor kiállított Ciccolina szobrok.

Visszatérve a görbe vonalakra, nem Gehry-nél görbült el a "vonalzó" ha így mondhatom. Ez már jó száz éve "vetemedik", amióta a szecesszió a természetből kezdte meríteni az ihletet.  Ennek a korszaknak van egy világhírű spanyol képviselője akit Gerhy ugyanolyan jól ismert és sokat tanulmányozott gondolom. Ő Gaudi, a katalán építész, az "épület-költő", az építészeti "szabad vers" egyik fontos megalkotója. Így Gerhy, a kortárs talán két nagy előd "vállán is áll" akiktől merít és ahonnan veszi a bátorságot mikor a saját formavilágát megteremti.

Guggenheim

Guggenheim múzeum.
Pontosabban Solomon R. Guggenheim múzeum.
Pontosabban Solomon R. Guggenheim-nek hívták azt az ürgét aki a zsebébe nyúlt hogy a New York-i kortárs művészetek múzeumát finanszírozzta és üzemeltesse. És pontosan Frank Lloyd Wright-ot kérte fel a tervezésre.
Frank Lloyd Wright az Egyesült Államok egyik legnevesebb építésze volt és már a nyolcvanat is elrugta mikor megkapta a megbízást. Az épületet 1959-ben avatták fel és Wright is ebben az évben halt meg 92 éves korában.
Talán Wright volt az első aki átértelmezte a múzeum fogalmát és az épületből magából is egy modern művészeti alkotást csinált. Bátran nyúlt a formákhoz, a terekhez, a fehér színhez. A központi kiállítótér egy hatalmas csigavonal ami körbeöleli az előcsarnokot és meghatározza az épület központi tömbjét. A felületek kivül - belül fehérek, semlegesek: ettől lesz az épület igazán szoborszerű és közben semleges hátteret kapnak a kiállított műtárgyak is. Zseniális gondolat, zseniális megvalósítás. Abban az időben valahol már épült hasonló fehér tömegű épület...  És hány épült azóta! Hány építészt ihletett meg és bátorított fel a szabad formakezelésre, a gravitációval is dacoló kompozicókra! Elég ha csak a Bilbao-i Guggenheim múzeumot említem.

Azt hiszem, hogy Solomon R. Guggenheim nagyon rossznéven vette volna, ha tudná hogy símán ürgének nevezem. Hatalmas és gazdag úr volt akinek az alaszkai aranybányái bőven fialták a pénzt. Nagy passzióval gyűjtötte a modern képzőművészeti alkotásokat, majd alapítványt hozott létre a gyűjtemény kezelésére. A New York-i múzeum megnyitását már nem érhette meg pedig pontosan ez az, aminek a világhírét köszönhette.

Így ha New Yorkba megy valaki, a Guggenheim múzeum rajta van a listáján, ahogy a mienken is ott volt. Elautóztunk előtte, visszasétáltunk hozzá, körbejártuk kívülről majd belülről. Megtapasztaltuk a spirálvonalak lágy sodrát, a kiállítóterek zegét-zúgát és végigjártuk a Moholy-Nagy kiállítást. Igen, Moholy-Nagy, született 1895-ben Bácsborsódon, Bács-Kiskun megyében Magyarországon.

Mammon

A New York-ba látogató föltétlenül fel fogja keresni a Wall Street-et. Teljesen mindegy mi a foglalkozésa, mennyire jómódú vagy milyen az érdeklődési köre, a Wall Street ma fogalom. Itt van a világ "pénzes köldöke", ide folynak össze a legnagyobb suskák, itt köttetnek a világraszóló üzletek, itt dolgoznak a legnagyobb pénzügyi guruk és megmondóemberek. Innen minőstik le vagy fel az országokat, itt döntik el hogy mi mennyit ér és mennyit fog érni a világpiaci nagykosárban. Egyszóval itt "csinálják" a legtöbb pénzt. Ez a nagybetüs PÉNZ világraszóló szentélye.

Ide sereglik a nép és mit lát? Utcákat, irodaházakat, sietős embereket: semmi különös. Azért mégis keres,  forog a feje, kutat valami jel után amit megörökíthet, hogy mutogathassa az ismerősöknek "látod, az ott én vagyok a Wall Street-en!" Hogy irigykednek rá amiért ilyen közel járt a világméretű húsosbödönhöz.

A keresett jel nem más mint a Wall Street bronzba öntött bikája. Nehéz megtalálni mert folyamatos emberkoszorú veszi körül. Az emberek tolonganak, fényképeszkednek és fényesre tapogatják a bronzfelületet. A csúcs a bika töke, ezt megérinteni főnyeremény. Mintha ide sűrüsödne össze a Wall Street minden tehetsége és ereje. Ez hozza majd el a bőséget! Ez. A bika csodatevő töke...

Brooklyn Tabernacle

A tabernákulum jenetése szekrényke melyben az oltári szentséget örzik. A katólikus templomokban általában a főhelyen, az oltár közepén áll, innen veszi elő a pap a kelyhet az áldozáshoz.

A Brooklyn Tabernacle-ben ilyen szekrényke nem létezik. Egyszerüen nincs oltár, nem is lenne mire ráhelyezzék a tabernákulumot. Nincs szentély sem. Csak szimpad, olyan mint bármelyik szinházteremben. Vagy koncertteremben. Széles, nagy szimpad, szemben a közönséggel és jól megvilágítva a plafonra és az oldalfalakra függesztett reflektorokkal.
A közönség párnázott székeken ül, az ülések egyenként felhajthatóak, kényelmesek, puhák. Itt nem térdel a hallgatóság, nincs fejszegett, néma igehallgatás, vagy önmarcangoló bűnbánat. Itt ellenkezőleg, kitárulkozás van.  Az öröm, az eksztázis felmutatása azzal hogy felállnak, hangosan örömmel énekelnek, karjaikat felemelve hajladoznak, ringatóznak. A testek, a lelekek egyszerre mozdulnak az isteni szellem hívására. Megfeletkeznek a gondjaikról, a hétköznapi apróságokról és önfeledten ünnepelnek teljes lényükkel.

A kórus a szimpadon ül. A szó szerint világhírű kórus, mert a Broolkyn Tabernacle kórusa nagyon elismert. Hasonló fekete imaházakból sok világhírű együttes, énekes rajzott ki az idők során és az egyházi műfajból született a világias jazz, a blues, és még ki tudja. Az imaházakban megmaradt a gospel. Az angol szó jelentése evangélium, mint jó hír, örömhír. Hír arról, hogy az Isten velünk van és vigyáz ránk, közösséget vállal velünk. Az erről való tudás, ebben való hit maga a legfelsőbb öröm, ez ad az életnek igazi értelmet. Ezt tudták egykor a fekete rabszolgák is mikor Istent dicsőitve robotoltak és ezt a hírt adták tovább utódaiknak. Gyapotszedéskor egy elöl haladó jóhangú rabszolga előénekete a szólamot és az őt követők utána énekeltek. A szöveget az őket térítő papoktól tanulták, a dallamot viszont átitatta az afrikai vérük és temeramentumuk. Imádkozva dolgoztak, hiszen fizetséget jószerivel csak a Jóistentől kaptak. Ime a gospel kezdete.

Mikor az imaházhoz értünk már elkezdődött a mise. Számtalan önkéntes állt az ajtóban, a lépcsőknél, folyosókon és iránytották az embereket a még szabad ülések fele. Haladtunk az ünneplőbe öltözött tömeggel a karzatra fel, ahol folyamatosan teltek fel a székek, A szimpadon folyt a "műsor", a szólista és a kórus egymásnak felelgetve énekelt, ünnepelt, ringatozótt. A közönség nagyrésze állva hajladozott a zenére és ütemesen tapsolt. Könnyű volt elkapni a ritmust, a székeinkhez érve mi is állva maradtunk a csodálkozástól.

A prédikátor mikrofonnal a kezében, rituális öltözék nélkül, ugymond "utcai ruhában" szólt a közönséghez. Hireket mondott a gyülekezet életéből, terveiből, mesélt karitativ munkáról. Majd tagokat szólitott a szimpadra akik hitet adtak Isten dicsőségéről hol szóban hol énekben. Szólt a dalam és mintha  Withney Huston-ok állnának a szimpadon, produkciónak is fantasztikusak voltak.

Végül sor került az olvasmányra János evangéliumából:

"Jézus ezt válaszolta nekik: "Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten."

A prédikátor szép beszédet tartott. Igazi szívhez szólót és a közönség soraiból többen helyeseltek. Hangosan szóltak, hangosan mondták ki, hogy értik miről szól a prédikáció, hogy megnyíltak az ige szavaira. Hogy a lelkük mélyén őrzött kis "szekrényke" feltárult. Ez a kis "szekrényke", ez a "tabernákulum" ez a szív legmélyén őrzött bölcsesség megszólíttatott és az evangélium hívására felviláglott beragyogva az egész lelket, az egész embert. Felállva, egyre hangosabban, egyre többen adtak hírt maguk is a bennük növekvő fényről, a megérintettségről, a szívben lakozó szentség ébredéséről. A terem lassan egybeforrt és határtalan öröm áradt szét. A falak leomlottak, a különbségek eltűntek és újra megerősítést nyert az Isten és ember szent köteléke. Ezzel a szív újabb bizonyosságot lelt, újabb erőt és ezt raktározta el a lélek. Íme a tabernákulum, az igazi, íme a bennünk lévő szentség melyet bárhová magunkal vihetünk és ahonnan bármikor meritkezhetünk.
Meglett hát a tabernákulum, itt Brooklynban, a Brooklyn Tabernakle átlagos közösségi termében és nem csak egy tabernákulum! Hanem több száz, magunkat is beleszámolva.