Vacsora

Az élet néha olyan mint a rock-and-roll: kidob, rángat, megforgat és elhajit, hogy estére teljesen lefárad tőle az ember. Hazafele menet fejében tovább kavargnak végeláthatatlanul az események, beszélgetésfoszlányok, indulatok amik lezajlottak és amik - ki tudja! Majd bekövetkeznek egyszer, a közeli vagy távoli jövőben. Otthon végre ledobja a cipőjét és szabályosan kinyúlik a legkényelmesebb alkalmatosságon.

Ma ilyen napom volt. Hanyat fekve néztem a plafont s amig néztem, lassan kezdtek megnyugodni bennem a dolgok. Elhalkultak a párbeszédek és a növekvő csendességben végre felfigyeltem, hogy korog a gyomrom. Akkor villant be, hogy rég vacsoraidő van és én most Strasbourg-ban vagyok egy belvárosi szállodaszobában. Talán ha elindulok a katedrális fele még valami jó is kisülhet a mai napra. Ilyenkor, mikor "táncoltat" az élet, jól esik szembesülni egy, már befejezett, jelentős emberi erőfesztéssel mint ez a katedrális. Talán erőt ad és biztatást, hogy folytatni érdemes, lám-lám ez a technikai csoda is négyszáz évig épült amig végre felavathatták. Sőt, jódarabig ő volt a világ legmagasabb épülete, igy nem akármilyen véget ért a történet.

Elindultam.  A katedrálist körülvevő házak nagyjából többszáz évesek. Zegzúgos utcák mentén szoronganak régi faszerkezeteikkel és apró ablakaikkal, hűen idézve a középkor hangulatát. A keskeny, rövid sikátoroknak hamar a végére érni s az újabb és újabb sarkokon beforulva mint egy labirintusban, úgy érezheti magát az ember. És akkor hirtelen, mikor már-már azt hitte egészen eltévedt, mikor egy újabb sikátorba néz be, az utca végén a képet teljesen betölti a katedrális vöröslő faragott tömbje. Lenyűgöző meglepetésként hat a semmiből előbukkanó hatalmas méret, szó szerint lélegzetelállitó látvány. Az ember tekintete villámgyorsan szalad felfele a gótikus ivek függőleges vonalán és már az eget kémleli mire a torony csúcsát sikerül befogni. A homlokzatból csak részletet látni, a számtalan csipkés faragvány zűrzavarában az egész olyan, mintha egy óriási, diszes drapéria zárná el az utat. Számomra talán pont ez a meglepetés-élmény jelenti a legtöbbet ebből a katedrálisból, ez a bravúros látvány, amit  az ösztönös középkor oly leleményesen rakott össze.

Nem is mentem tovább. Hosszan bámultam egy kisvendéglő teraszáról mialatt megvacsoráztam.

Sant' Ambrogio

"Amikor én, Constantinus Augustus, és én, Licinius Augustus, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk ... úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt és elsősorban olyan rendeleteket bocsátunk ki, amik biztosítják az istenség iránti tiszteletet és imádást, azaz hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él." 
Kelt Mediolanumban, 313 június 13-án

Mediolanum: értsd a mai Milánó, és Constantinus az a római császár, aki elsőként keresztelkedett meg. Ez a rendelet elhárított minden akadályt a kereszténység útjából. Megszünt a keresztényüldözés és a gazdaságilag is megerősödött keresztény közösségek egyre nagyobb templomokat emeltek. Itt, Milánóban az elsők között fogtak hozzá. A Sant' Ambrogio-bazilikát Ambrus, a város szent püspöke építtette 379 és 387 között hogy méltó helyre kerüljenek a vértanuk ereklyéi.  Az évszázadok folyamatosan alakítottak az épületen, mégis, sikerült megőriznie a kora keresztény bazilika sajátosságait: nagy román boltívek, mozaikok, szőlőindás oszlopfők.
Engem mindig lenyűgöz ha valahol jártomban-keltemben megérint a régi korok "lehelete".  Ilyen volt a Sant' Ambrogio is.

Mont Blanc

Ma délután Genf felé repülve ismét csodálatos látványban volt részünk. Fentről, a felhőtlen égből lenézve elénktárultak az Alpok vonulatai, majd a hófődte csúcsok közt méltóságteljesen bekúszott a Mont Blanc jeges orma. Nekem ez a vers jutott eszembe:

Vajda János: Húsz év múlva

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

Cannes

A címem megváltozott, az elmúlt három napban a következőre: Hotel Marriott, Boulevarde de la Croisette, Canne / Cote d'Azur, Franciaország. Ha a képet nézzük, akkor az a nagy épület balra a Palais des Festivales, ahol pirosszőnyeges lépcsőkön szoktak vonulni a sztárok és hosszan a part mellett sorakoznak tovább a szállodák.  A Marriott szálloda a fesztiválcsarnok mögött következik a parti sétányon.

Ezt látni a szálloda teraszáról:

Ezek a "paparazzik" vadásztak ránk mikor mentünk felfele a nagy piros szőnyegen a Palais des Festival lépcsőjén.  Mindenki gyorsan kihúzta magát, el kezdett viselkedni és mosolyogni. Ahogy a sztároktól tanultuk, nade hiába! A végén sült ki csak, hogy nem volt a fényképezőgépükben "film"....







Ezek a jachtok "éktelenkedtek" a nagyterem terasza előtt:



Csak szólok, ha valaki levelet írna, kérem ne erre a címre postázni mert sajnos azóta "elköltöztem".

Legyezők

Hazajött az Emberem Dél-Koreából egy legyezővel. Ráadásul ő készítette egy kézműves vásáron és nagyon büszke volt rá! Szép, úgyhogy a "megörzendők" közé került, a többi legyező mellé.

Hát vegyük őket számba:



Van köztük japán legyező, külön kis gésával, festett rizspapírból.

A következő Shanghaiból való. A szöveget nem értem csak csodálom a kadzsi szépírást. Ehhez a legyezőhöz külön doboz tartozik. Az ázsiai legyezők általában nehezen nyílnak, hajtogatott papírborításuk nehezen csukható. Figyelni kell a tűrésekre és megigazítani ha kell.



A következő egy spanyol legyező. Torrero!!! A finom festett falécek könnyedén és energikusan zuhannak szét, ha a gazdája így kívánka. Trrram! Még hangot is adnak, nyomatékot a beszédhez. S ha mégjobban felparázslik a vita, egy pillanat alat összecsukhatóak hogy fenyegető fegyverré váljon a legyező  a gesztikuláló kézben.

És most jöjjön a koreai legyező! Ime a kézműves és a stand, ahol a jelentkezők kis segítséggel összerakhatták a maguk legyezőjét.



Miután elkészült, az emberem átsétált vele a következő standhoz, ahol festettek rá. Íme a művész munka közben és a "tanítvánnyal" :

Városnézés

Egy egész város nézése egy pontból: lehetséges. Csak magaslat kell és egy kis jóidő. Bámészkodással együtt az egész csak negyed óra :

Ez a kilátás a CEU új épületének tetőteraszáról. Belülről, az épület így néz ki:

A csodatevő Mária cellája

Cella németül annyi mint zelle. Mária pedig Maria. "Maria in der Zelle" annyi mint Mária a cellában, vagyis abban a kis fakápolnában, ami előszőr került a fából készült szobrocska feje fölé.

Eleinte ketten laktak ebben a cellában: a szobor és a hálás szerzetes. Mária közbenjárásával érkezett erre a helyre, hogy az ittlakók lelki üdvét ápolja. Gyalog jött Lambrecht-ből a hegyeken keresztül de egyszercsak egy hatalmas szikla gördült az útjába. Tehetetlen volt. Elővette a kis szobrot amit magával hozott, leborult előtte és Máriához fohászkodott segítségért. Mária segített: a szikla megrepedt és a szerzetes folytathatta az útját.

Ez volt az első csoda amit a Mariazell-i Máriának tulajdonítanak. A hely megszentelődött a csoda által és az isteni kegy kiáradt. Gyűltek a zarándokok, a vezeklők, a gyógyulni vágyók, szegények és gazdagok egyaránt. Mária áldásában részesült minden erős hitű és tiszta szivű lélek. Minden őszinte kérés, fohász meghallgattatott és Mária, az isteni Anya, szeretetébe ölelte a hozzá fordulót. Az emberi lélek e mély szeretetben végre megpihent, békére lelt és a test meggyógyult. Így történt ez Henrik őrgroffal és feleségével is, akik nevéhez fűződik az első templom, melyet a XIII. században emeltek. A gyógyult házaspár így fejezte ki végtelen háláját Máriának és ezzel tette emlékezetessé nevét Mariazell történetében. És hányan lehettek és vannak ma is olyanok, akik nevéhez nem fűződik templom, akik kevésbé voltak tehetősek mégis részesültek a csoda kegyében. A csodában, amely nem más mint maga a megnyilatkozó isteni szeretet. A legfelsőbb erő, a legfontosabb gyógyír, a legmélyebb vigasztalás, mely tükröződik a megnyílt emberi szív érzékenységében és felemeli azt. Kiemeli a bajból, a szükségből és erőt ad a folytatáshoz.

Így fordul Isten az ember felé, ezzel az önmagáról megfeledkező tiszta szeretettel, és nemcsak Máriazell-ben és nemcsak néha. Mindig. A szeretet folytonosan árad, mégis milyen ritkán vagyunk képesek felfogni ezt! Milyen ritkán tud elcsendesedni az elme azért hogy megnyilhasson a szív és feltámadjon a megragadttatás, az isteni kapcsolat kulcsa. Ha sikerül, és a kapcsolat létrejön, akkor a megnyílt emberi lelket elárasztja az isteni szeretet. Végre visszaáll az egység, Isten és Ember együvétartozásának egysége. Ez az alapállás, ez a paradicsom, az örök boldogság vagy bárminek is nevezzük.

Sejtjük ezt a boldogságot, vágyjuk és ezt folyton vissza akarjuk állítani. Néha akár tűzzel-vassal csupa félreértésből, bármi áron, akaratosan és most azonnal. Nekifeszülünk, holott a kulcs pont a fordítottja: az elengedés, a szelidség. Mert milyen nehéz lemondani az akarásról, az “én-tudom-hogy-kell-ről”! Mintha a meggyőződésünket fejjel lefele kellene fordítanunk ami nagyon ritkán sikerül és nem is mindenkinek. Ezért áll vissza az egység csak nagyon ritkán, annyira ritkán, hogy az már kész csoda! Ha mégis megtörténik, híre megy a csodának és mi odazarándokolunk reménykedve, hogy mi is részesei lehetünk. Így jövünk el a Máriazell-i Máriához is, és bizakodunk.

.....

Ezeken gondolkoztam, miközben a Mariazell-i sípályákat róttuk az Emberemmel. Minket a  hegyek vonzottk ide, a biztos hó és első sorban a sízés. A szállodánk a központban volt. Közel volt hozzá a sílift, ahova bakkancsainkban klaffogtunk el, és ha reggelente kilestünk az ablakon az időjárást kémlelve, a főtéri nagytemplom bámult vissza ránk. Megszólított. Így történt, hogy elmenetelünk napján tiszteletünket tettük Máriánál mi is, az alkalom szülte zarándokok.