Íme, egykor így nézett ki a 20 silinges, ki emlékszik rá?
Jó ideje, hogy eltűnt. Az idősebeknek még emlék, a fiatalabbaknak már csak történelem.
Ma egy kilátó örzi a nevét, hogy emlékeztessen a tájra, a helyre ami a pénzt díszitette. A természet alkotta fantasztikus sziklafalakra és az ember építette technikai bravurra. A viadukt hátán fut a vonat, majd eltűnik a sziklákba vájt alagutak egyikében, hogy újabb viadukton haladjon tovább.
A 20 silingest már nem húzzuk ki a zsebünkből, ezért Semmeringre kell utazni, valahányszor meg szeretnénk nézni a tájat. Megéri, élőben lenyűgöző.
A fürdőszobából elfogytak, így újakat kellet szerezni.
Az emberem egy igazi gyűjtögető. Valahányszor egy szállodaszobában apró üvegcséket talál, azokat begyűjti és hazahozza. Így került a fürdőnkbe sok apró, különböző formájú üvegcse samponnal, tusfürdővel, vagy testápolóval. Ott sorakoztak a fürdőkád mellett katonásan és fegyelmezetten amíg el nem fogytak, hiszen hasznos kis jószágok ha sport végén zuhanyozik az ember: egyszeri alkalomra szólnak így nem lehet őket elhagyni. Ezért gyűltek és az utazások számától függően néha jól felszaporodtak. Egy ilyen alkaommal történt, hogy Babi nálunk járt és összecsapta a kezét: "Milyen édes agyagkatonák!" Ezzel kollektíve meg lettek nevezve és a név rajtuk ragadt.
Az utóbbi években egyre kevesebb gyűlt belőlük, mert a szállodák leszoktak az efajta egyedi csomagolású, egyszeri alkalomra szóló tisztálkodó szerekről. A mindenki-közös szappana, tusfürdője már falba szerelt tartóban van, és ezt, ugye, az ember békén hagyja.
Az agyagkatonák viszont ragaszkodhatnak hozzánk mert újak kerültek, de már a könyvespolcra.
Egyenesen Hsziánból jöttek, vagy másként Xi'an, egy múzeumi szuvenir boltból. Ők már állandó "lakók" lesznek nálunk, úgy érzem.
Hsziánban járt a Rádiózenekar és milyen szerecsés flótások! Megnézhették az első kínai császár síremlékét. Egy részét bár, amit feltártak és megnyitottak a közönségnek. Az emberem végre látta, és megcsodálhatta ezt a mérhetetlen teljesítményt, ami egyetlen ember kíváltságát szolgálta. Csin császárét, aki a sok harc és kegyetlenség után az agyaghadsereg védelmében nyugszik, i.e. 210 óta.
Bukovinába indultunk, hogy megnézzük végre a festett kolostortemplomokat. Annyian áradoztak róluk, sőt, építészettörténelemből tanultuk is, mint a román építeszeti hagyomány kiemelkedő darabjairól. Eljött az idő, hogy mi is közelről megszemléjük.
Keletkezésükhöz vissza kell utaznunk az időben a XV-ik, XVI-ik századig, amikor "megfogan" a Moldvai fejedelemség gyökere - ha lehet ilyet mondani, és megszületik az első jelentős uralkodója. A tatárok már eltűntek, és a gyéren lakott területeken a Magyar királyok egy "puffer-zónát" készültek alakítani a további betörések kivédésére. Talán Máramarosból hívnak be nemesi családokat, hogy megszervezzék a helyieket és ezzel együtt a védelmet. A második, vagy harmadik fejedelem az a Stefan cel Mare akinek a nevét ma is visszhangozzák a tankönyvek és az ünnepek. Ő három kolostort is alapított és ezzel megerősítette területein a vallásos identitást, az ortodoxiát.
Rákerestem, hogy milyen nyelven beszélhetett Stefan cel Mare? Es milyen nyelven beszélhetett a népe? Egyszóban így határozzák meg: modovaiul beszéltek és ez sokfélét jelenthet. Mindenekelőtt valami szláv nyelvet mint a rutén, az ukrán, a lengyel és talán latint használtak az adminisztrációban. Eszerint a népek többsége szláv gyökerű volt, amit a moldvai beszéd dallama ma is őriz. A vallás viszont nem volt ilyen egyértelmű, és ma is jelentősebb katólikus közösség él itt, ezt komoly katólikus templomok jelzik.
Kezdjük Putnán, ahol Stefan cel Mare sírja is van. Itt hiányzik a külső festés, valami folytán menthetetlenül megsérült.
A kolostorok erődítettek, fallal vannak körülvéve. A külső festést messze kiugró eresz védi. Mind: Voronet, Sucevita, Arbore, Moldovita ilyenek.
Az ortodoxiában a papok rejtve végzik a felajánlást, az ikonosztáz takarja őket. A tisztátalan nép méltatlan a látványra ezért itt minden homályos, rejtőzködő, kimondatlan. Sok babona "tapad" ehhez a titkolózó, csak a kiváltságosaknak járó szertartáshoz. Hiszen a nép is szeretne biztosra menni: az ikon csókolgatása számára annyi, mint fizikailag és közvetlenül kapcsolódni.
A szándék megvolt, de az időjárás nem tartott velünk. Első nap sokáig eset, ezért a Badkleinkirchheim-i fürdőben telt az idő. Másnapra kitisztult, és meghódítottuk a Wöllaner Nock csúcsot. Ez egy fél Alpok-Adria szakasznak felelt meg, Ariach-ba, a szakasz végpontjára már nem ereszkedünk le.
A következő kirándulás túraszakaszokon kívüli volt, de észre sem is vettük: a patak egyforma bőséggel zúgatta a vizet, a fenyők, a tehenek és a hutték mind hozták a megszokott formájukat.
Aztán hogy milyen pénz? Végülis kit érdekel ha fedezi a szolgáltatás árát?
Szóval, indulok a Liszt Ferenc reptérre, megyek anyámhoz Marosvásárhelyre. Taxit kellett hívnom mert úgy alakult, hogy nem tudott kivinni az Emberem. Előtte viszont, gondosan ahogy szokta, kiosztotta az "apanázst": bőséggel mért az otthon megmaradt lejből és berakta az utazó pénztárcámba. Én mellé raktam forintból egy tízezrest és már indultam is! Kicsit késésben voltam.
Érkezéskor a sofőr félig hátrafordulva bemonta az árat: 11 500 Ft. Kapom a pénztárcámat, már szinte kimondtam, hogy akkor bankkártya, amikor! Nyílik a tárcám és leesik a tantusz, hogy kártya nincs! A másik pénztárcában maradt. Még időm sem volt megijedni, úgy mondtam fel a leckét:
- Sajnos csak tízezer forint van nállam és lejben ugye nem lehet fizetni?!
Ekkor jött a meglepő csavar, a válasz: - DE LEHET! csak nem tudom mennyi lej ez az összeg...
Ebben már jó voltam: 140 lej! És adtam 200-at. Még vissza is kaptam 57 lejt! És mellé a számlát már Ft-ban, természetesen.
Olyan pillanatok alatt zajlott le az egész, hogy csak utólag tudtam elcsodálkozni. Kikászálódtam az autóból és jó utat kívántunk egymásnak: a sofőröm nyáron készül hazamenni Sepsiszentgyörgyre.
KÉRDÉS: Igaz, hogy Béla aranyórát kapott a Moszkva téren?
VÁLASZ: A hír igaz. De nem a Moszkva téren, hanem a Deák téren és nem kapta, hanem ellopták tőle.
Most a kérdés így szól: Igaz, hogy Zsuzsi és Ildikó koncerten voltak a Musikvereinben?
VÁLASZ: A hír igaz. De nem a nagyteremben, hanem a kisteremben, és nem január 1-én, hanem június 4-én, és a főbejáraton nem bejöttek, hanem csak kimentek rajta.
Akár most is, a kérdésben mindig van valami igazság csak kell egy kis pontosítás.
Mert mi jut eszünkbe Bécsről és a Musikvereinről? A január 1-i koncertek, a keringők, a ragyogó csillárok és a csodálatosan feldíszített nagyterem. Mert a Musikverein = Strauss és Újév! Libbenő tüllfodrok, keringőző párok és vastaps! Összességében a remény, az illúzió, hogy ilyen könnyedén keringőzzük át majd az új esztendő minden napját...
De a hír mégis igaz: ott jártunk, és koncerten is voltunk! Viszont mire mi ideérkeztünk az év fele már eltelt és távolról sem volt olyan könnyed, mint egy keringő. A program Strauss helyett Mozart és Viváldi volt, és a helyünkre úgy jutottunk el, hogy átmásztunk egy széksoron az erkélyen. Nagy szerencse, hogy otthon hagytuk a nagyestélyit és egyszerű farmergatyában voltunk...
Szünetben viszont a nagyterem és a kisterem ajtaja egy folyósóra nyílt és mi kihasználtuk a helyzetet. Beosontunk és bámultunk. Mert akárhogyis alakult, meggyőződhettünk, hogy a hír igaz: a nagyterem gyünyürű és évközben is szórja szépséges káprázatát.
Harmickét éve álltam - talán pont itt - és bámultam Mont Saint Michel fantasztikus sziluettjét.
Sokminden megváltozott azóta! Például már nem ugyanaz a felvezető út, mint akkor. Az egy komoly töltésen vezetett, egy igazi gát volt, ahol autók parkoltak de mára már elbontották. Így lett Mont Saint Michel ismét sziget, így "szakadt" el a szárazföldtől mert az új lábakra emelt feljáró már szabad utat enged a dagálynak. A víz időnként teljesen körbeveszi, és ettől mintha "kihajózna" vagy inkább a vizen lebegne ez az ékszerdoboz amit a természet és az ember közösen épített ilyen sajátos összhangban. Aztán ha a víz visszahúzódik, a sziget eltűnik és az "ékszerdoboz" földet ér. Ez a különös kettőség jellemzi Mont Saint Michelt, vagy Szent Mihály hegyét. A víz időnként a hátára veszi, lebegteti, mintha emelné felfelé, az ég felé, ahova a templom tornya is mutat.
Nekem közben elszelet harminckét évem... Hosszú idő és számtalan tapasztalás, megélés, érzelem, tanulság gyűlt össze ezalatt. Előre vitt, vagy hátra? Talán sehova, mert én most ugyanott állok mint harminckét évvel ezelőtt. Állok és nézem a sziluettet. A látvány elbűvől és ma is ugyanúgy bele tudok feledkezni mint rég.
Azt gondolom, hogy a szépség az élet igazi lényege. Ha megérint, a mindennapi dolgok, gondok hirtelen semmivé lesznek, és megszűnik minden időbeni viszonyítás, hogy mondjuk valami akkor történt amikor ez vagy az, mert az "ez vagy az"-ról is teljesen megfeledkezünk. A szépségben időtlenség van. Íme, itt állok és mintha az akkori énem lennék, vagy mintha ő lenne a mostani önmagam! Az idő összefolyt, a rétegei egymásra tevődtek, megszüntek. Mert a szépség érintése feloldja az időt és átröpít az időn túlra, az időtlenségbe. Hatalmas kiváltság ha az időbe zárt embert ez megérinti. Csak egy pillanat és mily röpke, mily illékony! Hálás voltam, hogy újra részese lehettem.
Mikor Maiwenn-el itt jártunk, alig voltak látogatók. Távolról sem volt annyi turista mint most! Ma ez egy üzem, egy teljes iparág aminek a jövedelmét GDP százalékban fejezik ki. Hát Istenem, mivé lett Mere Poulard kifőzdéje! Egy nemzeti szinten mérhető, pénzt generáló intézménnyé. A kekszeit rég ismertük mindenféle reptéri és Auchan üzletekből, ezért elkerültük az agyonzsúfolt auberge-t.
Viszont végigjártuk a kolostor termeit. Csodálatos építészettörténeti lecke ahogy a korok egymásra épülnek. Lent a román kor nehézkes szerkezete áll. Vaskos oszlopok, szűk ablaknyílások és félhomály, ez Mont Saint Michel legrégebbi része. Erre épülnek a következő korok, a gótika, a reneszánsz egyre könnyedebb, szofisztikáltabb formavilága. Legfelül áll a templom és az élesen felfele nyúló torony, Szent Mihály aranyozott szobrával.
Itt találkoztunk a zarándokokkal. A templom csordultig telt emberrel és lassan elkezdődött a szentmise. Mont Saint Michel él, hogy így mondjam, ma is.
