Karácsony van.
Ha kinézek az ablakon ragyogó napsütést látok és kellemes, langyos időt akár tavasszal. Mintha a tél teljesen elkerülne az idén és egyből a húsvét közelegne. A kertünkben kivirágoztak a boglárkák, le is fényképeztem őket:
Nincs ez így jól... Ezért előszedtem régi, havas képeket és emlékezem.
Szánozni indultunk a Homoród völgyébe. Itt fogták be a lovakat és mi tisztes távolságból szemléltük:
Havas volt az út, a táj amerre jártunk. Pokrócokba bugyolálva ültünk a szánon és arcunkat pirosra csípte a hideg. A lovak nyakában ütemesen csilingeltek a csengettyük minden dobbanásra:
Aztán megálltunk és a kosárból előkerült a kalács, a forralt bor...
... és indulunk visszafele:
Történt mindez 2005 karácsonyán, kilenc évvel ezelőtt.
Ime a szomszédságunkban levő park. Amióta felújították, örömmel jár ide mindenki: kicsi, nagy, kutya, macska. Többek között van egy futópálya is gumiörlemény burkolattal, kerek 800 méter hosszú. Ide jár az én emberem, öt kör a penzum. Úgy indul neki minden alkalommal mint egy férfias kihívásnak és mindig győz. Másként nem is lehetne.
A futópályán sokan róják a köröket télen és nyáron, a nap bármely szakában. Egyirányban, vagy egymással szembe, vagy egymás után tisztes távolságban, vagy egymást megelőzve. Az ember ütemesen fut és egyszercsak meghallja, ahogy mögötte liheg valaki. A hangok erősödnek, lépésről lépésre közelednek és a lassabban futó félrehúzódik, hogy utat adjon. A hátsó veszi a jelzést. Két erőteljesebb lépéssel ráhúz, előz majd a saját tempójában folytalytatja. A távolság köztük mostmár lépésről lépésre nő és apránként elhalnak a másik hangjai. Marad a látvány, a park és a saját ütemes dobbanásunk a gumiszőnyegen.
Egy szép napon, mikor az én emberem éppen futott és már a negyedik körénél tartott, halotta, hogy valaki közeledik. Hátralesett, és egy fiatalabb manust látott ahogy fújtat és küzdi magát előre a gumiszőnyegen. Az volt a benyomása, hogy gyorsabban fut mint ő és hogy biztos el fogja majd kerülni. Felkészült hát a lelkében erre a nagy pillanatra, amit, valljuk be, kissé kudarcnak él meg minden alkalommal. Tartotta a saját tempóját és kivárt. A másik meg tovább lihegett de maradt a távolság.
Lassan belefogott az ötödik körbe, de a háta mögött a fickó csak nem előzte meg. Tőle alig másfél méterre fújtatott rendületlenül és már az ötödik kör negyede, majd a fele, sőt már a háromnegyede is megvolt de a helyzet nem változott. Az én emberemnek borzolódni kezdett a tarkóján a szőr: mit akar ez, miért nem megy előre vagy maradna inkább le!?! Egyre jobban irritálta a másik közelsége és tehetetlensége. Nőtt benne a kényszer, hogy valahogy visszavágjon és felülkerekedjen. Ezért mikor az ötödik kör végéhez ért diadalmasan a magasba lendítette a karjait és felkiáltott, hogy a mögötte futó fickó is hallja: TÍZ!
És ezzel duplán győzött.
Fúrcsa szerzeten akadt meg a szemem ma délelőtt. Kőbányán jártam, a Liget téren és a megszokott kockaházak tövében, a parkoló autók között állt ez a kocsi:
"Közhasznú könyvterjesztés" ez állt rajta. Ő az első példány a mozgó könyvárusító "flottából" amit most indítnak útjára nagyon lelkes emberek.
Valójában egy mozgó antikvárium, ahol minden könyv 300 forint. És csupa jó könyv! Sok hozzáértéssel és gondal válogatva. A polcokon katonás a rend, kis cimkék jelölik a témaköröket. A látogató könnyen feltalálja magát és kedvére csemegézhet. Már törzsvásárló is akadhat, mert a képen látható ember azt kérdezte az eladótól: Jött-e valami új?
Az eladó egy kempingszéken ült a kocsi mellett és egy cseppet sem zavarta az időjárás. Őt kérdeztem, honnan került ez a kocsi? Erdélyből - felelte. Egy kiszuperált lovaskocsi volt amit darabokban hozott át és itt átalakították. A következő könyveskocsi egy kivénhedt ökrösszekérből készül.
Nagyon jól mutatott a kocsi sok jellegtelen ház között. Végre valami emberei, valami aminek lelke is van. Sok vásárlót kívánok nekik!
Pocsajt csak akkor találjuk meg a térképen, ha rövidítést keresünk Debrecen és Nagyvárad között toronyiránt. Van itt egy kicsi girnyász vonalkával jelölt út ami elég egyenesen vág át Biharkeresztesnek és ennek a jelzés, szám és szín nélküli útszakasznak a középtáján található Pocsaj.
Pocsaj története messze visszanyúlik a történelem ködébe. Sokmindenki járt erre jó és rossz ember egyránt és bizonyos események máig itt hagyták a nyomukat. Egyértelmű például, hogy a török dúlást mára sem sikerült kiheverni a településnek. Mint valami memento, áll itt-ott elszórva egy-egy ház, régiek és nagyon régiek. Van olyan, amelyik pont összedőlni készül és látszólag ezt senki sem bánja. Hagyják, hadd teljesedjen be a sorsa, akár a temetőben dűlöngélő fejfáknak. Azokat sem bántja senki. Ott is mentire hagyják a dolgokat és hogy tényleg hagyják, mutatja sírokat benövő minőségi gaz. És a gaz nem hazudik, mert akkor nő igazán, ha oda sem néznek. Ezért a helyiek szemérmesen elfordulnak tőle bárhol találkozzanak vele: az út mellett, az árokban, a ház előtt vagy a ház körül. Így éldegélnek a pocsajiak csenben és egykedvüen. Ballagnak az útmentén, nézik a ritkás forgalmat és kívülről tudják melyik az odavaló autó.
Így történhetett augusztus 21-én is, ezen az álmos munkaszüneti napon. Mondjuk, hogy úgy dél fele két pocsaji állampolgár biciglizgetett az úton. Váratlanul elsepert mellettük két nagy busz tele emberrel: hát ezek is csak átutazók! Gondolhatták és unottan nyomták tovább a pedált a falu egyetlen kiglancolt, szép narancssárgára festett épülete, a kocsma fele.
Jó tiz percbe tellet mire odaértek. Hát mit látnak! A buszok üresen állnak a kocsma előtt és bent ismeretlen emberek állnak, ülnek mindenhol. Nesze neki, foglalt a törzshely is, ráadásul a kocsmáros kipirulva ingatja a fejét, hogy elfogyott a sör! Tíz percet késtek. Ennyi kellett ezeknek a “pestieknek”, hogy felszipkázzák a kocsma teljes tartalékát.
A kocsmáros keze megállás nélkül járt tovább, mérte a pálinkát. Ezek a “kultúr pestiek” meg öntötték magukba a szeszt és látszott, hogy nem fognak elmenni innen egyhamar. Tulajdonképpen elromlott a busz és pont a kocsma előtt rohadt le… és mire a cserealkatrész megjön!! Hajaj! Még talán elfogy a pálinka is, rezzentek össze a pocsajiak. És akkor mi lesz?
A cserealkatrész viszont késett, de a pálinka közben megtette a hatását mert a gyomrok el kezdtek korogni. “Ebédelni akarunk!” hangzott a jelszó, amitől a kocsmáros is elbizonytalanodott. Mit tud ennyi embernek adni? De ennyi vendége az életben nem volt, hát hogy halasztaná el a jófogást! Kattogott az agya mint a cséplőgép aztán fantasztikus ötlete támadt. Kupaktanácsra hívta a helyieket. Azok hazasompolyogtak és hamarosan billegtek vissza a bicikliiken megrakva ételhordókkal, szakajtókkal tele kenyérrel és pálinkával. A kocsmáros mostmár diadalmasan számlázhatta ki az ittrekedt Magyar Rádiózenekar tagjainak az ebédet: rántotthúst rizzsel. Nyomtatásnak korlátlanul mérte tovább a pálinkát.
Mire megérkezett a cserealkatrész jól be is esteledett. Ennyi idő alatt a zenekar pedig átesett egy teljes cikluson: ivott, jól berugott, evett és kijózanodott. És a végére el is fáradt. Bágyadtan kászálódtak vissza a zenészek a buszokba, jól esett elterpeszkedni az üléseken. A buszok lassan elindultak és mintha soha nem is jártak volna arra, nyomtalanul tüntek el az éjszakában.
Ez már hagyomány: valahányszor Párizsban járok a Garnier opera környékén, lefényképezem a balettcipő üzlet kirakatát.
Ilyen volt előszőr, és ilyen volt másodszor. Ezelőtt két és fél éve láttam harmadszor és tegnap negyedszer. Most ilyen volt:
Vasárnap este egy pár órára “elmentünk” Indiába… hogy a Magyaroszágon élő indiaiakkal együtt ünnepeljük az év legnagyobb ünnepét, a Diwalit. Kicsit tétován ácsorogtunk a szálloda előtt aminek a különtermében tartották a műsort és mondtam is az emberemnek, hogy a csíkos pólója helyett vehetett volna valami rendesebbet mert kezdtek sokasodni körülöttünk a szárik és más csodálatos himzett költemények. Aztán megláttunk egy pár kockás inget is, és akkor megnyugodtunk.
Fent a teremben, az emberek a fal mentén körbe leültek a székekre és a középen kijelült táncparketten kezdődött a műsor. A műsorvezető sötétkék indiai ingben és papucsban üdvözölte a közönséget és pár szót mondott a Diwali ünnepről: az őszi napforduló után, ez újhold legsötétebb éjszakáján ünneplik a fény győzelmét a sötétség felett. A fényét, a tudásét, a bölcsességét. Ezt illusztrálandó, a kihívott követségi és egyéb hatalmasságok meggyújtották a lángot egy cikornyás mécsestartón. Hangos dobszóval nyomatékosították az eseményt és ezzel kezdetét vette a kultúrműsor.
Egy rövid ének és beszéd után jöttek a táncosok. Három magyar leány ősi hindú táncokat járt. A tömeg konszolidáltan hallgatta, csupán a gyerekek unták egy kicsit és kezdtek gyülekezni a tánctér körül. A tánc után ajándékosztás következett és keresték például azt, akinek a legérdekesebb a zoknija. Mostmár a tömeg is kezdett fellazulni. Néhányan felálltak, járkáltak sőt, szóba is elegyedtek egymással. Minket - be kell vallanom - a kajáspult érdekelt igazán, de illedelmesen vártuk a műsor végét. A műsorvezető körül sűrüsödő tömegben végre megtalálták a legérdekesebb zoknit. Aztán egy indiai fiú következett: rappelt. Hogy hogy jön össze a rapp a diwalival? Íme egy fölösleges kérdés, hiszen nagy sikere volt és a gyerekek már a fiú lába körül táncoltak a parketten. Mi fél szemmel láttuk közben, hogy el kezdték mérni az italt és nő a tömeg a kajáspult körül.
A műsorvezető már ki sem látszott az őt körülvevő tömegből. Keresnem kellett a szememmel hogy rátaláljak: rendületlenül állt a parketten és hatalmas nyugalommal folytatta a műsort. Most olyan gyererekeket keresett, akiknek a nyagymamája már elmút 80… Cseppet sem zavarta a rohangálás, az állva beszélgető emberek és a növekvő hangzavar: az ajándékok valahogy mindig gazdára találtak. Mindeközben a teremben folyamatosan sűrüsödött a tömeg. Az emberek egymáshoz értek ahogy jöttek-mentek, csoportok ide-oda tapogtak és egyre hangosabban beszéltek, hogy túlharsogják a növekvő ricsajt. Mi beálltunk egy italért a sorba…
Álltunk pohárral a kezünkben és már teljesen szemelől vesztettem a műsorvezető fejét. Azt is hittem vége a műsornak, mikor újabb zene kezdődött és belibegett három (ismét magyar) hastáncos csaj. Arab zenére... Hát! Ez! Na ez hogy került ide? A diwali ünnepségre, dehát ez volt az est másik fölösleges kérdése. Csak annyit állapíthattam meg, hogy még mindig folyt a kultúrműsor, mikor egyszercsak a balkezem felöl 10 óránál megjelent az eső kajával teli tányér. Hűha! És megértettem, hogy a műsornak soha nem lesz egyértelmüen vége, semmit sem jelez kiadott jelszó, nem lesz felkérés erre vagy arra, nincs elvágólag határ semmi között. A dolgok csak átfolynak egyikből a másikba, előbb mint egy vékony szivárgás, majd egyre nagyobb méreteket öltve. Lassan jobbról is megjelent egy kajás tényér…
Így történt, hogy miközben a hastáncos lányok lejtettek, a gyerekek rohangáltak, a népek beszélgettek és jöttek és mentek, mi beleheltük a legkülömb parfümös illatokat és egy asztal mellett álldogálva törölgettük a könnyeinket a csípős ízektől.
Nem tudom mikor lett vége a műsornak és mikor kezdődött a tombola. A műsorvezető teljesen lenyűgözött. Rendületlenül állt a mikrofonnal a kezében és számokat kiabált, nyugalma továbbrais töretlen volt. Kedélyesen adta át az ajándékokat az előkerülő nyerteseknek kicsit a fejek felett, már néha nyújtózkodva, vagy átkukucskálva a vállak fölött, de mindig a megfelelő személynek.
