Chocolate con churros

Madridból a legemlékezetesebb gasztronómia élményem mindenképpen a chocolate con churros marad. Ez egy jellegzetes édesség hát persze, hogy csokoládéval. Forró, folyékony és annyira tömény amilyenre csak vágytam gyerekkoromban.  Ehhez jön egy olajban kisütött kőtes tésztaféle ami a fánkhoz áll a legközelebb, csak a formája más.
Egy ilyen adag = reggeli + ebéd + vacsora. Aznapra már nincs baj az étkezéssel.

Meccs

Fél 7, indulunk a meccsre.
Engem nagyon nyom a cipőm, nehezen tudok másra is figyelni miközben megyünk lefele a metróz. "Biztos ezek is oda jönnek" szúr ki egyikünk egy csapatot, csupa szőke fejű északi vagy holland? Mindegy. Átszálláskor már látványosan sűrüsödik a tömeg és mind ugyanannál a metrómegállónál szállunk ki: Santiago de Bernabeu...

Csak ámultam, hogy milyen hamar és egyszerüen jutunk el a helyünkig. Hát alig lesznek!! És tényleg, majdnem üres a stadion, alig foglalt a helyek negyede. Végülis ez nem egy fontos meccs, csak amolyan "kupaszerda", egy átlagos összecsapás mondhatom tét nélkül: Real Madrid - Zaragoza. Dehát ez van, nekünk így jött ki az utazás miatt és mire mindezt végiggondolom, már megtelik a fele a stadionnak... Állítólag 70 000 a bérletes. Végül mind el is jöhettek és pluszban ott voltunk mi, a szőke fejű északiak, a kismillió francia, a népviseletes dánok akik mögöttünk ültek.... Ott volt mind a 80 000 ember: itt nincs átlagos meccs.

Mikor a pályán bevonul a két csapat a közönség hangos üdvözlésbe kezd. Micsoda hatalmas torok! Milyen összeszokott torok! A hangosbemondó 1 perc néma csendre szólít fel valamiyen megemlékezésül: pillanat alatt némul el a tömeg. Egy emberként áll és emlékezik. Aztán egy emberként harsan fel, újjong és bíztat. A "vezér kos", a kemény mag a kapu mögött a nekik elkerített helyen diktálja a műsort. Ütemes dobverésre skandálja a szöveget és a stadion válaszol rá. Fáradhatatlanul.

A meccs elkezdődik. A fehérbe öltözött madridosok között cikázó fekete-sárga csíkos zaragozaiak mint valami méhecskék ügyeskednek ide-oda és próbálják elszedni a labdát. Nem falábuak, ez rögtön látszik, sőt, egész jó dolgaik vannak de a kapu előtt mintha megilletődnének... nem mennek semmire az akcióikkal és nincs befejezés. A lendületük elernyed és vége. A reálosok ehhez képest nagyon lazák, távolról sem érződik bennük a nagy igyekezet. Alig egy-két passz és a közönség felállva üvölt GÓÓÓÓÓL!!!! Jesszus, mikor? Hogy? Alig kezdődött el, már 2:0.

A második félidő már nyugodtan indul, de talán a zaragozaiakat felpiszkálhatták az öltözőben, mert mintha többet támadnának. Nagy igyekezettel cseleznek, hajtanak, a labda mitha többet lenne a Madrid térfelén. Dehát 2:0-nál már mire várunk tőlük? A tét annyira kicsi, hogy inkább kivárásra játszik a lomha fehér Higuain, Ronaldo, Angel di Maria nevű "oroszlán"...

Idő azért még van bőben, folyik a meccs. A zaragozai "méhecskék" hajtanak már megint, besűrüsödik a társaság a madridi kapu köré. Egyszercsak kirepül a labda visszafele, az ellenkező kapu irányába és a hátramaradt Ronáldo lábán köt ki. Valahogy egyedül maradt a felező egyik szélénél távol a többiektől és most, hogy a labda is nála van, hát rátapad minden szem. A közönság egyértelmüen csodát vár istenített hősétől. Tappintható a feszültség mikor belendül a jobb láb és a jobb szélről átrugja a labdát a bal szélre de... de csak úgy bután, a teljesen üres középpálya másik oldalára és azon is túl.... Mi volt ez?!! Mit akart? Vagy akart-e egyáltalán valamit hördült fel a közönség és fújjolásba kezdett.

Húúúúúúúúúúúúúúú!! Húúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!!!!!!!!!!!!!!

Így "szólt" a nép az isteni Ronáldóhoz aki lassú léptekkel indult a labda után a pálya másik széle fele. A húúújjolásra megállt. Sértetten fordította vissza a fejét hogy megnézze magának a hálátlan népet. Egyszerre gyűlt benne fel az erő és az ingerültség. Izmai megfeszültek és a megbántott önérzete messze szétsugárzott az egész pályán. Láthatatlan hullámként terjedt tovább a stadionban és a "nép" elhallgatott. Ronaldo, mint egy haragos isten egy kicsit még egyedül maradt a középpályán, aztán lassan megérkeztek a többiek.
A sorok újrarendeződtek. A  labda visszakerült a Madridhoz és már sebesen hajtották a Zaragoza kapuja fele. Ronaldo elvegyült a fehér mezesek közt, gurult a passz ide és oda Egyre közelebb kerültek az ellenfél kapujához és ezzel újra nőni kezdett a feszültség a közönségben. Tappintható volt a drukk a sajátjaik iránt: most, most! - vibrált a levegő és a kemény mag egyértelmüen vette az adást. Értette, hogy biztatni kell, sőt engesztelni! Kiengesztelni a sértett hőst, mert szükség van rá. Most! A dob már ütemesen verte a ritmust és a Nagy Torok harsogott:

Ro! - Ro! - Ro! - Cristiano Ronaldo!  --  Ro! - Ro! - Ro! - Cristiano Ronaldo!

Boldogan és felszabadultan üvöltött vele az egész stadion. A Hős, a megbocsájtás jeleként bravuros rugásra készült lent a pályán és ezzel ismét helyre állt az egyensúly. Ismét teljes volt a drukkerek és a csapat szimbiózisa.

In memoriam

Motorozom. Fejemen sisak leeresztett rostéllyal. Rajtam bőrdzseki és kesztyű. Erősen markolom az ülés mellett a kapaszkodót mikor a motor lassan meglódul alattam és velem. Indulunk! Gyorsan nő a tempó, a sebességmérőn körbefut a málnus és 100-ast is elhagyja. A sisakban hallom ahogy Zoli hátrarecseg valamit: "Minden rendben?" Hát persze, hogy rendben! Juhéé! Rendben, persze! Nekifeszülök a levegőnek és sebesen szeljük, vágjuk, győzzük a kilómétereket. Mit haladunk! Repülünk. Siklunk. Úszunk a levegőben, az úton a gödrök nem számítanak. Nagyobb annál a lelkesedésem, minhogy észrevegyem őket.

Most mondjam azt, hogy régi motoros vagyok? Hát a magam módján igen. Mert régóta kérezkedem fel motoros ismerőseim mögé egy körre. Talán tíz éves voltam, mikor először utaztam Bandi bácsi mögött, egy régi MZ-n, vagy Csepelen, vagy Kecskén? Volt ilyen motormárka egyáltalán, vagy csak mi csúfoltuk így mert ugyanúgy mekegett mint a kecske? Már nem emlékszem. És arra sem, hogy volt-e szandál a lábamon, vagy csak mezítláb voltam? Sisakom biztos nem volt és biztos hunyorogtam, ahogy szembe csapott a szél. Na, de azért nem annyira, mert a poros falusi úton csak lassan zötykölődhettünk a tyúkok és tehenek között. Arra viszont emlékszem, hogy nyár volt, és meleg és mi sokat nevettünk.
Bandi bácsival mindig nagyon sokat nevettünk.

Űrutazás

Utazom. Ülök a szobámban a kompjúter előtt miközben teljesen beszippant a látvány, a képernyőn játszó égi csoda. Beúszom az űrbe és megbámulom a Földet, a Napot és tovább, mind távolabb haladva a megszámlálhatatlan naprendszert, galaxist, nebulát és csillagbölcsőt. Bejárom mindazt amit a Hubble űrteleszkóp látni enged és ámulok. Ilyen fenségről beszéltek a költők akkor, mikor még sejteni sem lehetett, hogy mindez létezik...? Valós.

Erre gondolhatott Kosztolányi mikor a Hajnali részegség versét írta?

Már csak emlék: MALÉV

Kint voltam Lisztferihegyen hogy fogadjam a Londonból érkező szüleimet. Könnyen találtam parkolót  a feljárat közelében és alig lézengtek páran a halban. Kevés gép érkezett.
Végre feltűntek az ajtóban és találkozunk. Vidámak, feszbadultak voltak, tele élménnyel. Édesapám azért megjegyezte: "Milyen kihalt ez a reptér a londonihoz képest... ott rengeteg nép jön-megy, zsibong, eszik, olvas, vásárol de itt! Az üzletek zárva, a szalagnál kevesen várnak. Hogy látszik, hogy nincs MALÉV..."

Azért emlékezzünk rá. Ime a MALÉV szignál, úgy ahogy Presser Gábor megírta:

Aszpirin?!

Ezt a képet nagyon gyorsan kellett lekapjam, mert pont akkor érkezett a megállóba a busz. Vagyis mire megértettem, hogy ez nem aszpirin reklám! megérkezett a busz. Nagyon tetszett, ezt a "betegséget" néha elkapja az ember és jó tudni, hogy van rá orvosság :)

Csipángu, a csodaország

Legelőszőr a '80-as évek elején hallottunk részleteket Ázsiáról magától Marco Polo-tól és minden olyan elérhetetlenül messzinek tűnt, mint maga Marco Polo. Minden hétfő este egy kis fehér-fekete tévé előtt gyülekeztünk a bentlakásban, hogy megnézzük a nagy utazóról szóló sorozat újabb és újabb történeteit erről a távoli, varázslatos világról. Micsoda ruhák! Micsoda szokások! Micsoda ételek! Minden rész végén mialatt futottak a feliratok, ugyanaz a filmzene csendült fel, benne egy csodálatos brácsaszólóval. Olyan volt,  mintha hozzánk szólna, egyenesen minket szólíta. És közülünk is főleg azt, aki a bukaresti konzervatórium brácsa szakos hallgatója volt.
Áhitatos csodálat ült rajtunk a film végén. Áhitat ami nem ébreszt vágyat, csak van és céltalanul ragyog amíg magától ki nem alszik. Passzivitásra ítélő körülményeink ösztönösen ollózták az elérhetetlen vágy-csírákat. A létért való küzdelemben már így is csak csupa vágyból álltunk mint a haboskávé, vagy a flekken vagy akár egy jó pohár sör és lényegibb vágyak közül a légiesebbek könnyen kiszorultak. Megmaradtak ábrándnak, a ragyogó délibábnak ami mögött az ember tudta, hogy úgysincs semmi.
Akkor még azt hittük, hogy a dolgok változatlanok maradnak, de tévedtünk. Az élet folytonos változás és ennek bizonyítékaként brácsásunk ma indult Japánba immár sokadszorra. Az egykori csoda, varázslat, áhitat mind "földet ért"  és megszámlálhatóvá, megismerhetővé vált: a repülőút hossza 12 óra egy átszállással; evés két pálcikával, sashimi és szaké. A tapasztalás hamar megtölti az embert tényekkel és a régi káprázat apránként elenyészik. Kopik a küszöb az ábránd és a valóság között valahányszor átlépünk rajta. A képzeletet felváltják a valódi formák, illatok, színek és passzív, álmodozó énünk cselekvő szereplővé válik az új környezetben. S ahogy ellebbennek a sejtelmes képzelet-fátylak, úgy élesedik a látás, tisztul a kép és erősödik a megismerés.
Ezzel együtt meghatározó az első benyomás, az eslő ütközés képzelet és valóság között. Mit vártunk és mit találtunk? Összeillik-e az első illat, az eső színkavalkád a Marco Polo-i emlékekkel? Itt csak a saját benyomásaimról tudok beszámolni. Ritkán írtam naplót, csak nagy alkalmakkor, mikor az élmény fontossága megkövetelte, hogy rögzítsem. Ime:

Budapest, 2003. 06. 21.

A taxisofőr egész úton dumált és mire Ferihegyre érkeztünk, meg is oldotta a nemzetközi helyzetet. Ettől nyugodtabban indultam útnak, de a torkom mégis elszorult, mikor kimondtam az uticélt: Tokyo. Mintha csodát látni készültem volna, és ezzel kilépnék a megszokott, mindennapi-zűrökkel teli életemből. Rég nem indultam így neki utazásnak. A csodavárás bennem volt, de külső körülményeim mintha packázni akartak volna velem: előttem állt meg a sor, ronda volt a kiszolgáló a pultnál és mire leültem a beszálló kapu előtt a székre, megteltem bosszusággal. Körülöttem hazafele tartó franciák és én köztük mint egy mázsa só, gubbasztottam. Párizsban kitoltam magam a gépből és át a másikba, a nagyba, a soha nem látottba. Irány Szibéria és azon túl.
Tokyo, 2003.06.22.
Első benyomásom: rengeteg az ember!!! Egyszerüen rengeteg. A gyerekek nagyon édesek és szépek. Rengeteg ember dolgozik azon, hogy ezt a rengeteg embert eligazítsa. A hangosbemondó egyfolytában szónokol, uniformisos fiatal lányok - fiuk terelgetik a népet. Ezzel együtt valahogy minden simán klappolt idáig, amitől az az érzésem, hogy a méretek kicsik?!?!! Mintha 1 leszállópálya lenne a reptéren, 1 csomagkiadó, 1 buszjegyeladó hely, 1 buszállomás és kevés utas, mert mindenütt rögtön rám kerül a sor. Mindeközben hömpölygök a hatalmas tömeggel, színültig telik a busz de 1 ülőhely marad pont nekem, stb.
Várakozom a Haneda reptéren útban Komatsu fele.