A kérdés, hogy
jegy-vel vagy jegy nélkül néha nem kérdés hanem helyzet. Van úgy, hogy a legjobb indulat mellett is olyan kutyaszorítóba kerül az ember amiből a jegy nélkül lehet az egyetlen megoldás.
Mert hogy is jutott volna eszembe blattolni a vonaton -- Tokyoban?
A régi Romániában ez sport volt, kaland, jó buli, nemzeti társasjáték, de Japánban! Ahol a legtörvénytisztelőbb és legfegyelmezettebb népek élnek a Földön? Még elméletben sem merül fel ilyesmi.
Este 1/2 8-kor indult az utolsó repülő Tokyo Narita repteréről Kanazawába és nekem erre volt jegyem. Ha erre van jegyem ezt fogom elérni, ez nem kérdés de még hátra volt egy hosszú vonatút a város belsejéből a reptérre.
Nehéz leírni a létezés oly fokú töménységét ami egy 25-30 milliós városi szövetet jellemez. Azt a sűrüséget metróvonalakban, járdákban, mozgólépcsőkben, emeletekben, felüljárókban, rendőrökben, autókban, utasokban csak megtapasztalni lehet igazán, elmondani nem. A kivülállót is pillanatok alatt felaprítja a város, és eggyé morzsolja a hangtalan tömeggel. Sietős százak, ezrek között keres, kapkod az ember aki a saját hazájában ha kitekint a dombtetőről, messze erdőket lát és csak a saját hangját hallja ahogy belerikkant a távolba - de itt! A jó irányt is nehéz megtalálni a sokaságban és csak a befelefordulás jelent menekvést, teret, levegőt. Dehát nincs ilyesmire idő, főleg mikor a nyolc-tíz vonalat egybefoglaló metrómegállóban keresem a megfelelő vágányt. A kandzsi betük mellett szerencsére ott a latin betüs felirat és a kezemben levő térképen próbálom beazonosítani hogy merre is járok. Egy átszállás rendben; még egy rendben és még egy kell arra a vonatra, ami végre a Naritára megy. Simán egy óra vonatozás lesz, csak már tudnám hol kell jegyet venni!
Megvan a peron, megvan az irány is és a jegyiroda?!! Egy bódé előtt emberek állnak sorba de a bódé zárva. Irja rajta hogy Narita Express, ez lesz az és be is mondják a következő vonatot, talán nem az Express? Arra még várni kell vagy negyven percet - de ennek a vonatnak is Narita Airport a végállomása. Ha most felszállok addig is haladok mert menni, menni, sűrget az idő és a türelmetlenség, hogy már ott legyek, de legalább haladjak. A vonat közeledik, a jegyiroda zárva, a hátamon futkos a hideg, hogy nincs jegyem és mégis győz a pánik, a riadalom és hogy engem valahol várnak. Beszállok a vonatba úgy ahogy vagyok: jegy nélkül. Nem ülök le, hátamat a vonat falának támasztom a folyósón és figyelek. Nézem a szemben levő táblát ami a Naritára tartó vonatokat jelöli. Legalább tízféle vonat tízféle színnel jelölve és megértem, hogy a leglassabbra szálltam fel... Hááát, legalább haladok, nyugtatom magam. Lassan és kimérten, időnként megelőz valami más szerelvény. Az állomásokban többet állunk és lassabban indulunk. Legszivesebben megtolnám kicsit miközben az óra málnusa kíméletlenül halad előre. Újabb állomás, újabb állás. Várakozás egy másik szerelvényre, ami itt fog beelőzni minket és jön is, megáll a szemközti peronon és elrobog. Innen minden Naritára megy már, át kellett volna szállnom rá, morfondírozom. Ajjajj, még mindig állunk, miért nem szálltam át? Végülis mindegy hogy melyik vonaton kap el a kalauz, nem igaz? Még mindig állunk de a fülemet megüti a hangos bemondó, azt mondja Narita Express. De hova érkezik? Minden idegszálam élesen figyel, annyira koncentrálok, hogy már varázsláshoz is elég lenne és igen! Szemben a megüresedett vágányra hetykén és csillogva fut be a Narita Express. Nem habozok mikor nekilódulok, hogy vonatot váltsak. A törvényen kivüliek szabadságával ugrom be és a hátam mögött máris csukódik az ajtó, indulunk. Fut a vonat mint a villám és nekem még van kb. 30 percem a gép indulásáig. Még kb. 25 és nemsokára már csak 20 perc... és akkor bemondja, hogy végállomás és lassítani kezd a vonat. Ha eddig nem kaptak el ezután is lesz valahogy, gondolom és hónom alá kapom a táskám. Elsőnek szállok ki a vonatból és számba veszem a sok forgókart ami egy központi bódé mellett sorakozik két oldalt keresztben a peronon. Átugrani túl magas és sokan vannak de egy kar a bódé mellett hiányzik. Ez az. Futás, sebesség, lélekszakadt tempó el a bódé mellett, az őr mellett és nem ránézni, nem megállni! Kiabálnak de nem számít. Inalok vakon előre és egyszercsak elkap egy egyenruhás mókus, egyenesen a karjaiba futok... nem lehet igaz!!
"Passport!! Passport!" Kiáltja és mire tisztul annyira a fejem, hogy megértsem, azt is megértem, hogy a reptéri őr az és megmenekültem. Készséggel mutatja meg merre van a check in pult és bátorítóan mosolyog. Öregem, ha tudnád, hogy egy "blattossal" van dolgod! No, de Isten áldjon, rohanok tovább és kerek 15 percel a gép idulása előtt lecsaptam az útlevelem a pultra: itt vagyok. Még működött az utasfelvétel és én utolsónak szálltam fel a gépre.
Kanazawába már menetrendszerüen érkeztem, mintha semmi nem történt volna...
Engem nagyon nyom a cipőm, nehezen tudok másra is figyelni miközben megyünk lefele a metróz. "Biztos ezek is oda jönnek" szúr ki egyikünk egy csapatot, csupa szőke fejű északi vagy holland? Mindegy. Átszálláskor már látványosan sűrüsödik a tömeg és mind ugyanannál a metrómegállónál szállunk ki: Santiago de Bernabeu... 
Egy barátnőm azt kérdezte egyszer: "Miért önkénteskednek az emberek? Ugye csak az önkénteskedik, akinek megvan a biztos megélhetése?" 
Azt olvasom a neten, hogy Amerikában hatalmas viharok voltak a keleti parton. Washingtonban például szükségállapotot hirdettek ki és több helyen nincs villany, mintha meg lenne bolondulva az időjárás, egyre nagyobb és erősebb viharok tombolnak, hogy már azt hisszük ennél tovább nem lehet menni! És mégis, mégis jön egy még erősebb, még rombolóbb szél, orkán és tövestől csavarja a fákat, dönti az autókra, elvágja az áramot. Villany nélkül mondhatnánk megszünik az élet! Mi minden függ tőle és ez van ahol most egy hétre is megszakad... Hihetetlen, micsoda rossz hír. Szerencsések vagyunk, hogy nem itt történt, nem velünk és hogy jó messze van Amerika, a statisztikai ködökön túl. Csak számok és adatok melyeket ha soha nem járt arra az ember igyekszik kicsire gyűrni a tudatában, a számon-nem-tartott helyek fiókjában. 
Barcelona... nyüzsgő, eleven város. Gazdag város.
Útra készülök ismét. Két napom van az indulásig és fejben már számolgatom a feladatokat, de nem arról amit vinni kell és ott fog történni! Hanem arról amit kénytelen vagyok itthon hagyni félbe-szerbe... 
Ismét szálloda, ismét fertőtlenítő szagú ágynemű! A fürdőben felirat, hogy védjem a környezetet és ne dobjam a földre a törülközőt. Nem szokásom, általában csak törülközni szoktam vele. De ha már erre kértek, nem dobom a földre. A reggeli öltözködés a bőrönből számomra egyenlő azzal a listával amit az ember magával hozhatott volna ahelyett amit tényleg hozott. Azért mindig születik valami kompromisszum, mert csak ki kell lépni a szobából már a reggeli miatt is. Hát indulás, korgó gyomorral nem lehet végigmelózni a napot. 
A kalauz benyit a teli fülkébe és kéri a jegyeket. Mindenki kezében ott a sajátja és maga előtt magasra tartva nyújtja oda. Ő lyukaszt, visszaadja a jegyet és nyúl a következőért. Én a bejárat mellett ülök, a kör nálam zárul. Nyújtom a jegyem, ő rutinosan elveszi. Rámnéz és mikor felismer meglepetésében felkiárt: 
