A mi karácsonyfánkat 800 kilóméterrel odébb hozta az angyal, ezért utánamentünk. Utazótársunk is volt, egy kiskutya, ami - de jobb szeretném azt írni, hogy aki - a mamájától akkor költözött az új családjához. A kutyatartással sok apró, mindennapi macera jár. Mi is igyekeztünk okosan felkészülni az utazásra: vettünk szállítódobozt, volt póráz, rongy, táp, edény az etetéshez és itatáshoz. Tudtuk, hogy gyakrabban kell megálljunk, ki kell várjuk amíg a kiskutya elvégzi a dolgát és nem lesz boldog mikor újra visszatuszkoljuk majd a dobozba, de hát mese nincs, menni kell majd tovább. A fejünk tele volt feladatokkal és számokkal.
Az út teljesen jól kezdődött. Terry kiskutya csendben és rémülten ült a dobozában, néha öklendezett. Akkor tapasztalta meg előszőr, hogy "reng alatta a föld" és állandó hullámzásban maradt egészen az első megállóig. Itt nyílt a doboz ajtaja és két kéz kirángatta új helyéről miközben a nyakába csatolta a pórázt. Meg volt rémülve. Ennyi idegen szagot, látványt, embert, autót még soha nem tapasztalt. Fázott. Még ölben volt de egyszercsak lekerült egy kissé felázott füves izére miközben folyamatosan hullott az égből az aprószemű eső. Nyirkos hideg vette körül mindenütt és az a rengeteg zaj és újabb idegenség! Kétségbe esett és teljes lett a pánik, most mi van? Mi van?!
Én körültekintően akartam elvégezni a feladatot és miközben húztam kifele a kutyust a dobozból, vigyáztam, hogy rendben felcsatoljam rá a pórázt. Egy kiskutya élénk és virgonc, hamar kiugorhat a kezemből gondoltam, ezért ölben vittem át egy füves részre. Az eső jól feláztatta már a földet, de itt is lehet ugrándozni a sok egyhelyben ülés után, hát letettem a földre. Vártam, hogy nekiiramodik és csak a póráz tartja vissza, meg hasonló sztereotipiák villództak a szemem előtt.
Így álltunk ott Terry és én két, teljesen külön valóságban, találkozási pont nélkül. Én felszabadult rohangálást vártam tőle míg ő rémülten tapadt egyre jobban a lábamhoz. Nem nyüszített hangosan csak néha szűkölt ahogy húzoszkodott egyre közelebb, menedéket keresve. Most én kérdeztem, hogy mi van?! Miért nincs az, amire én számítottam? Ej, ej, nem jó itt a fűben? Vegyelek fel?... háááát... na jó.... hááát akkor felveszlek.... kissé kényszeredetten nyúltam utána és az ölembe emeltem. És ahogy megfogtam, megéreztem ahogy kalapál a kis szive és ahogy egész testében remeg a hidegtől és a kiszolgáltatottságtól. Fejét rátámaszotta a vállamra ahogy magamhoz öleltem.
Ebben a pillanatban találkoztunk igazán mi ketten: Terry és én. Még most is érzem a szőrét az újjaim alatt és látom okos, fekete szemét, ahogy rámnéz. Édes, édes Terry, a viszont látásra.
